Főoldal Skiccek Írásaim Installáció Galéria M ZS

Írásaim (Mocsár Zsófia Alexandra)






Hogyan tettem bolonddá a művészvilágot?



E címmel írt visszaemlékezést az egyik leghíresebb művészeti hoax szerzője a minap. A memó apropója: az általa kitalált festő alkotását a Sotheby’s értékesíti.A történet 1998-ban kezdődött, amikor William Boyd skót író megjelentette életrajzi művét az elfeledett festőről, Nat Tate-ről, aki öngyilkossága előtt állítólag megsemmisítette művei 99 százalékát.
A könyvbemutató helyszíne Jeff Koons amerikai festő manhattani stúdiója volt, a nagy eseményen pedig részt vett az új könyvkiadója születését ünneplő David Bowie is. Arról, hogy az állítólagos absztrakt expresszionista alkotó csupán Boyd agyszüleménye, azaz egy kitalált karakter, csak kevesen tudtak (a misztikus művész neve a két nagy londoni galéria – a National Gallery és a Tate Gallery – nevéből állt össze).
Hogy a csalás hitelesebb legyen, az összeesküvők a szerző egy megmaradt művét is prezentálták, ezt vallomása szerint maga Boyd készítette.
Az amerikai bemutató minden képzeletet felülmúlt: nem csak bevették a trükköt, de a jelenlévők között olyan bennfentesek is akadtak, akik saját emlékeikből adtak hozzá a Tate-legendához. A szervezők egy héttel később megpróbálták Angliában is elsütni a poént, de addigra a hoax lelepleződött. Azóta három dokumentumfilm készült a kitalált festőről, Boyd könyvét pedig németre és franciára is lefordították.
Az író bevallása szerint arra akart rámutatni, milyen könnyű a modern művészvilágban sztárt faragni valakiből; akciója az akkor berobbanó, szerinte sok esetben alaptalanul agyonsztárolt friss brit hangokra is reflektált.
Tizenhárom évvel a hoax után az alkotó most értékesíti az általa létrehozott, Bridge no. 114 című művet; a befolyó összeget jótékony célokra szeretné fordítani. Az aukcióval egyben el is temetné az általa létrehozott figurát, de aggódik amiatt, hogy a történet felmelegítése további keresletet szül Tate művei iránt (gondolom, mennyire aggódik, ha 3000 és 5000 font közötti áron árulják.

*
Az 1960-as évek új matematikájának szaknyelvében jelent meg, a nyitott mondat egy olyan mondat, melyben a változók helyére az alaphalmazból számokat helyettesítve a kifejezés kiértékelése igaz eredményt ad.
???


*



Mi a művészet?

„Minél tökéletesebb a művész, annál jobban szétválik benne a szenvedő ember és az alkotó ész; annál tökéletesebben fogja az ész elválasztani és átalakítani alapanyagát, a szenvedélyeket.”

(T. S. Eliot)

Egy ideje sokat tűnődöm azon, hogy valójában mi is a művészet. Pontosítva a témára való fókuszálást, mi az, amire nem csupán én vagy te, vagy ő (és fel lehetne sorolni a többes számú személyes névmásokat is!) azonnal rávágnánk, hogy igen, ez nagyszerű: ez a művészet, mert valami olyasmit teremtett, ami soha előtte nem létezett. Ha egy ilyen előzetes elképzeléseink alapján szenzációsnak tekintett alkotást látunk, s lényegében teljességgel irreleváns, milyen művészeti ágban is, rámondhatja-e a XXI. század embere arra a bizonyos műre, hogy igen: „Ez kérem, hiánypótló érték, amelyet megőriznek az elkövetkezendő századok is, s mint ritka kincset kiállítanak, archiválnak etc.", vagy, ha irodalmi műről van szó, rekreálnak-e, például a színpadon.
És, ha netalán a művészként identifikált egyén megismétel valamit, de az adott kor igényei szerint (lásd gótika, neogótika etc.), akkor az új szemlélet milyen értéket hordoz? Az ily módon létrejövő produktum beszorítható-e pusztakorlátok közé vagy szabadon szárnyalhat, s melyik dolog az üdvözítőbb és kire nézve, a művészre, a közönségére vagy a kritikusokéra-e?! Egyáltalán, keverednek, keveredhetnek-e a lelki, a szellemi, a fizikai erővel létrehozott és a mimetikus alkotások egyetlen hatalmas kompozícióban?
Mikor Richard Wagner a Gesamtkunstwerk fogalmát megalkotta, azt mindenképpen csak a színpadon tudta elképzelni, s még így is lehetett volna semmitmondó vagy fellengzős, ha nem az egységet, a szintézist teremtette volna meg az általa zenedrámának definiált műveiben.
De ne feledjük azt, hogy lépésről lépésre elgondolta, mit miért és hogyan tesz, miként a naturalista színpadokon Heijermans és Gerard Haumann a valódi életszelet-lebenstück- akcióikat, mert ők bizony tényleg rothadt halakkal, valódi szénával és lócitromokkal vélték ábrázolni a valóságot.
S akkor még csak a színházról ejtettem néhány szót, noha innen már nem is kell az időben oly sokat utaznunk, hogy egy érdekes kiállításon vehessünk részt, s megtekinthessük azt a művet, amely 2004-ben Nagy-Britanniában a modern művészetek legnagyobb hatást kiváltó művének választottak meg. Érdekes módon ez az alkotás látogatottság, elismertség tekintetében maga mögé utasította Picasso és Matisse munkáit is. Miért? Mert dinamizmust és lüktetést hozott a valóságba, ami azt akarta jelenteni, hogy közönségének és az utókor egy részének deklaráltan is az a művészet, ami éppen olyan szinten, mint Jung elmélete a pszichológiában, szinkronicitásban van a korral. Ebben a relációban most csak arra gondolok, hogy, amit megélünk, ahogyan a világot összességében érzékeljük, azzal harmóniában, szimbiózisban vagyunk. Ezért aztán minden egyes pillanatunkban képesek vagyunk újrateremteni a valóságot, észlelni, felfogni és megérteni azt. Marcel Duchamp (1887-1968) francia festő és filmrendező, a dadaizmus egyik alapítójának tudatos valósága azt a bizonyos lefelé fordított piszoár volt. Egy használati tárgy, egy nem is akármilyen célokat szolgáló. Ugyancsak az előbb említett versengés harmadik helyezettjeként pedig Andy Warhol végzett, aki az 1962-ben készített Marilyn Monroe nyomataival érdemelte ki ezt az elismerést.
A magyar Erdély Miklós, aki képzőművészként művelte, de túl is haladta a tradicionális műfajokat (az akcióművészet, az environment és a koncept art jelentős képviselője is volt), egészen különös gondolkodásmódot tett egyedi filozófiává akkor, amikor a művészet miben létét vizsgálta. Íme, néhány gondolat az egyik legjelentősebb művéből:

„Hogy mi a művészet, azt megállapítani nem, csak eldönteni lehet.
Ami a bevett művészeti ágakban közös, azt érdemes művészetnek, illetve annak lényegének nevezni.
Fordítva: azért tekinthetőek a különböző műfajok egyaránt művészetnek, mert ami bennük közös, az a lényegük.
Minél különbözőbb tevékenységeket, készítményeket tekintek művészinek, annál szűkebb az a terület, ami bennük közös.
Minél több különböző tevékenységet folytató egyént tekintek művésznek, annál kisebb az esélyem arra, hogy találjak bennük valami közöset.
Ha úgy döntök, hogy az összes műfaj minden jelentős alkotóját művésznek tartom, az őskortól napjainkig, akkor nem tudok kimutatni tevékenységükben semmi olyat, ami mindannyiuknál közös lenne.
Attól, hogy egy állítás döntés kérdése, nem feltétlenül önkényes.
Hogy az alkotók közül kiket tartok jelentősnek, természetesen az is döntés kérdése.
Jelentős alkotónak azt tartom, aki hozzájárult ahhoz, hogy a különböző művészinek nevezett tevékenységekben ne legyen semmi közös.
Egy bizonyos, a művészet a valóságot vagy vágyainkat tükrözi vissza, s ezt teheti spontán és jól kidolgozott logikai gondolkodásmóddal, de a létrejövő alkotás esztétikuma már a befogadótól függ.”

(Erdély Miklós: Marly tézisek)

Ezek alapján eldönthető-e, mi is korunkban a művészet, mire kell reflektálnia, milyen utakat válasszon az, aki bármelyik ágát űzi? A válasz egyértelműen nemleges. Ellenben ugyancsak Erdély Miklós az, aki „A művészet mint üres jel" című munkájában részletesebben megvizsgálja a magyarországi perspektívákat, s arra a következtetésre jut, hogy a mi társadalmunk egyszerűen nem képes nyitni, mert a politikai akarat is azt sugallja, hogy ─ amit anno Petőfi után Pató Pál jelenségként definiáltunk, vagy a Mikszáth Kálmán-i dzsentri világ maradványaiként hozzánk nőt ─, ragaszkodjunk csak a régihez, mert ez a legjobb mód arra, hogy szuverenitásunkat mások megőrizzék.
Mindeközben persze olybá tűni, hogy a mi művészetünk kiteljesedik, hiszen elfoglaljuk magunkat. Hogy tesszük ezt? Leginkább belesüppedünk a magunk kis világába (Az orosz irodalom oblomovizmus definíciója illene talán legjobban a szituációra...), s nem járunk tárlatokra, színházba, könyvbemutatókra és beszélgetésekre, hiszen mi bizony már mindent tudunk, s ne bombázza senki sem az elménket holmi agyament ötletekkel, mert egyszerűen nem is lennénk képesek befogadni azokat. Ezt az utóbbi tényt persze nem ismerjük be, hiszen éppen ezért jó nekünk ott, ahol tartunk, miképpen a társadalomnak és a mindenkori hatalomnak is. Így aztán pillanatemberek (Gondoljunk csak a Csillag születik, a Megasztár és hasonló Tv Show-kra!) próbálják definiálni a saját művészetük mibenlétét. ─ Nem kívánok kitérni arra a tényre, hogy nyilvánvalóan művészetnek vélem, ha valaki a saját tehetségével létrehozott alkotással jelenik meg a médiában! ─, miközben egyre inkább aktuálissá válnak Erdély Miklós szavai is:
„Az újságok tág teret adtak és adnak az őket (minket) megbélyegző nyilatkozatoknak, felületes, gerinctelen epigonoknak, nyugatmajmoló, divathóbortok után futó percemberkéknek, vagy egyszerűen szélhámosoknak nyilvánító cikkeknek és kritikáknak."
Ismerős. Miképpen az is, hogy a politikai érdekek lehetetlenné tesznek olyan csoportosulásokat, amelyek másként gondolkodnak (íme, egy 2011 februárjában született nyilatkozat: „A Tűzraktér Független Kulturális Központ és Alkotóház 6. kerületi önkormányzattal folytatott tárgyalásai a napokban megdöbbentő fordulatot vettek. Számunkra jelenleg ismeretlen okokból a Tűzraktér Hegedű utcai épületében az eddig támogatott kulturális és művészeti tevékenységünket a terveik szerint ellehetetlenítik.
„Március 31-ével a 374 főt befogadó ALKOTÓHÁZUNKAT KIÜRÍTÉSRE KÖTELEZTÉK!”), mert az előbb-utóbb sértené az ő jól felépített világukat is, habár ez csupán fikció, s ijedtén a művészi valóság része kell, hogy legyen bármilyen tevékenység folytatása is, hiszen a művészet szuverén és autonóm dolog, s ne feledjük, hogy meg kell találnia a befogadó közegét is.
S ha befogadó közeg, akkor számomra azonnal a színház világa ugrik be. Hogyan is nyilatkozott 1968-ban Peter Brook a művészi visszatükrözés ezen eszközéről? Különböző színháztípusokat különböztetett meg, amelyekre nagyjából a következő dolgok érvényesek:

Holt színház: minden olyan kellékkel rendelkezik, amely egy jó előadáshoz szükséges, de mégis stílust játszik és nem drámát, tehát megkövesedett.
Szent színház: a láthatatlant varázsolja láthatóvá. Célja a mélyben meglévő érzelmi és értelmi indítékok vizualizálása.

Nyers színház: a közönséget úgy teszi a játék aktív résztvevőjévé, hogy eltünteti a negyedik falat (Ez az a fal, amely a játékosok és a nézők között húzódik.).
Közvetlen színház: a társadalmi eseményekre és az emberek szerepére választ kereső, azonnal reagáló színház.
Nos, nem véletlenül volt ez utóbbi Brook ideálja, s, ha szétnézek a mai profi irodalmárok, képzőművészek etc. között, akkor az ő reakciójuk leginkább az azonnali és egyedi leképzés, reagálás a hétköznapok által felvetett kérdésekre, s a magánéleti történéseikre egyaránt. Ez a jelenség szerintem legeredetibb formában az ÉS Parti Nagy Lajos által jegyzett magyar meséiben (http://www.es.hu/_partinagy_; magyar_mesek) figyelhető meg. És naná, hogy művészi szinten még akkor is, ha a forma és a nyelvezet nem megszokott, de valaha így indult útjára a mese is, amely a szájhagyományozódás útján akár egészen más tartalmakat is beemelt a motívumkincseibe, mint, amelyek ma jellemzik.
Az irodalmi szövegeket egyébként is nagyon nehéz dekódolni, legyen az bármilyen műnemű alkotás, mert egyszerűen elintézhetőek azzal, hogy nem megfelelőek, mert ez és ez hiányzik belőlük, s néha nem vagyunk képesek meglátni az útjelző fákat az erdőben, de ettől még valami tetszésünk tárgya lehet, s így többletet adhat jellemünkhöz, szépérzékünkhöz etc., s nem kell azon töprengenünk, hogy az adott műnek mi is a kategóriája, metafizikai és egyéb mondanivalója, struktúrája...
Eredeti lehet valami, ami a döbbenetet írja le éppen úgy, mint az, ami botrányos, elkeseredett, problematikus, eretnek, lázadó, s a hősök és történeteik is épülhetnek az ősmintákra vagy egy teljességgel új világlátásra, optimizmusra, humorra, cinizmusra, gúnyra és sorolhatnám.
Hogy számomra mi a művészet? Minden, amit az emberi elme és végtagok (kéz, láb, akár bizonyos betegségek miatt a száj) játéka hoz létre, s ezért aztán nem más, mint a lélek számít: az alkotó elme, s a megvalósítás szintjének kreativitása, amely bármely művészi tevékenységet olyan élettel képes megtölteni, amelynek egyetlen szelete az enyém is, akkor az bizony már művészet.


Felhasznált irodalom:
Erdély Miklós: A művészet mint üres jel
Erdély Miklós: Marly tézisek
Marcel Duchamp: A teremtő aktus
Peter Brook: Az üres tér
Internet:
http://hvg.hu/kultura/20041203piszoar


Mocsár Zsófia Alexandra



Mocsár Zsófia A. (R141) – ELTÉVEDVE

RENDEZŐI KONCEPCIÓ

Eltévedni a jelek világában, mint egy idegen nagyvárosban.
Banális helyzet, de ha jól odafigyelünk, rengeteg pszichológiai finomsága van. Mindenkivel megesett már, velem is. Elügyetlenkedni valaki lepattintását, az abszurditásig kínos félreértésekbe sodródni - ahonnan már egyre kevésbé van visszaút.
Üldözés és menekülés: az egyoldalú szerelem, a nem kívánt udvarlás ezt a szerep-párost kínálja fel résztvevőinek. De mi van, ha az Üldözött úgymond nem akarja megbántani az üldözőt, ezért nem adja egyértelmű jelét a visszautasításnak. Ha minden hátsó szándék nélkül, de mégis: húzza. A lány fiatal. Most költözött fel Pestre. (A Moszkva teret Széli Kálmánnak hívja.) Ártatlansága balfaszság. A srácnál minden helyzeti előny (korkülönbség, helyismeret), tudhatatlan az oka, miért nem jön be a lánynak. A fiú még csak udvarol, de már mindenben jelet lát, mintha szerelmes len-ne, és nem is téved nagyot, hiszen minden jel. Könnyű félreérteni. Aki udvarol, még nem szerelmes, de már hergeli és áltatja magát. Muszáj magabiztosnak lennie. A vakságig lelkes. Közben szerepet játszik, így van ez minden randevún: azt hiszi, figyelve van, igyekszik szabályozni minden gesztusát. A lány pedig már nem tud kiveckelődni kegyesnek indult hazugságai labirintusából.
Gyanús lett az út alatt bármikor a srácnak, hogy a lány rokonai, akikhez éppen kíséri Őt, nem is léteznek? Akkor a nézők számára miért világos ez már az első pillanatban? Az igazság a részletekben lakik, de részlet annyi van, és mindegyik annyiféleképp értelmezhető. A néző „drukkolhat" mindkettejüknek, hiszen ugyanolyan esetlenek és egyben szerethetőek. A fiú lelkesedése a történet végén éppolyan szomorú és magányos, mint a helyzetet valahogy mégis megúszó lány bolyongása az ismeretlen városrészben.
A film anyaga különösen alkalmas ennek a kettős etévedettségnek a megjelenítésére. A képkivágásokban totálok és premier plánok váltogatnák egymást (a film első felében inkább közelik, majd totálok). A minimalista dialógus félreértésekből és kínos csendekből, átlátszó terelésekből, megjátszott érdeklődésből és elügyetlenkedett bókokból áll össze. Vagy inkább indul újra és újra. Színészi improvizációt felhasználva szeretném létrehozni a végleges szöveget. Fontos számomra a két szereplő megszólalásainak, gesztusainak hitelessége, így a játékmód kisrealista, ebből emelnék ki apró mozdulatokat közelikkel. A képkompozíciókban a totálokban szeretnék szimmetrikus, perspektivikus képeket használni, ellentétben a közelikkel, melyek gyakran asszimetrikusak. A két szereplő kiválasztásánál szintén törekedtem az ellentétes alkatú karakterek kiválasztására (a lány alacsony, kerek arcú, míg a fiú magas, vékony). A film fényelése kékes, hideg pasztell képi világú. Ez a színezet rímel az elveszettség érzésre.


Utópia

Elolvastam néhány tanulmányt, így most megírom azt az esszét, amely az én interpretációmban próbál bemutatni egy jelenséget, majd elküldöm e-mailben, hogy nyomtatásban is megjelenhessen. Az előbbi mondat jelenleg a számítógépemen található. Egy üzenet. Ez az üzenet azonban telítve van információkkal: egyszerre található benne a múlt, a jelen és a jövő: az írás- és olvasni tudás természetessége. Nincs a valóságban tárgyilag megfogható nyoma (Hacsak nem nyomtatom ki!), de manuális jele a kezemnek sincsen. Megnyomom az elküldés gombot és azonnal megérkezik a szöveg, nem szükséges már beletetoválni egy kopasz fejbe, tintát venni, borítékba zárni stb. Világosan látszik: ma már az üzenetek átadása azonnali folyamat. Ellenben a tartalom formája megváltozott, egyfajta új nyelvet kapott: OMG, J, LOL, pill stb. A chat, az sms azt követeli, hogy a legrövidebb időn belül reagáljunk. Így rövidítünk: idegen szavakat köznyelvesítünk (és azt is rövidítjük). A számítógépes karakterek megértéséhez az agyunk melyik részét használja?  A jobb, azaz a képzelet, a kép agyféltekét? Ha ez így van, akkor a mai internetes írás egyfajta technikai kép? A Vilém Flusser által említett technoképzelet idáig terjed vagy innen indul? Új képi műfajok jelennek meg az internet hatására, például a mémek egy csoportja. Alapjában, az internetes mém egyszerűen egy digitális fájl vagy hiperhivatkozás. A tartalom állhat egy módosított, vagy módosítatlan képből vagy animációból és sok másból. Egy internetes mém maradhat állandó, vagy megváltozhat az idők során, véletlenül a rá irányuló kommentár, imitációk és paródiák hatására, vagy akár a rá vonatkozó híradások gyűjtésével.  Egy internetes üzenet digitális és valamilyen információt tartalmaz. Nem válik el a kép és szó. Egymást jelentik, helyettesítik. Ha kell, a szó írja le a képet és fordítva. „Hamarosan be fog állni az a bizonyos George Orwell-i 1984-es totális diktatúra, és majd elkészítik évről évre az »újbeszél« szótárt, ami egyre rövidebb és egyre kevesebb szót tartalmaz.” Fogalmazta meg a jelenség lényegét egy nyelvészeti konferencia előadója. Ez lenne az utópia? Egy cyber-térben fiktív jellemek fájlokban, karakterekben kommunikálnak?
Mindez abból indult, hogy az ember nem akarta többé a látványt lefesteni, hanem saját témák után vágyott. Ehhez viszont elengedhetetlen volt az opsziszkópia (látás látása) kezdete, a gépek, amelyek látják, hogy hogyan látunk, elkészültek, s csak egy lépés volt innen a mozgóképig eljutni. A mozi a mozgás írott verziója; csupán egy gép, amely a mozgást szimulálja a szem számára.  A 19. században mindent feltaláltak, a 20. század ezeket a tömegkommunikációvá alakította, ehhez pluszban még fogyasztóivá is tette. Végül a kibernetika: gépek, amelyek az észlelés folyamatát utánozzák, gépek, amelyeknek receptoraik és effektoraik vannak, végül pedig olyan gépek, amelyek képesek az információ befogadására és annak visszatáplálására a környezetükbe. Agy, mint gép. Számítógép. Az információ virtuálisan tárolódik.  Mi pedig, ahogyan Paul Virilio mondja: fokozatosan elbutulunk. „Az emlékezet tartalma a felejtés sebességének függvénye. Sajátos ritmus áll fenn az elsajátítás és a felejtés között. Az új technikai eljárások azonban annyira felgyorsították az információáramlást, hogy a memorizálás ideje egyre rövidebb lesz.”
„Minden önmaga ellentétéből jön létre” - mondja Arisztotelész. Az Isten megteremtette az embert és az ember Istenné válik. Az ember megteremti az internetet és az Istenné válik felette. Következtetek erre. A világháló virtuális paradicsomokat hoz létre, elhelyezi az embereket és beszippantja. A cyber-teret bizonyos szempontból talán az utolsó gyarmatbirodalomnak is tekinthetjük. Mert mit is teremtünk az internettel vagy a cyber-térrel? Egy új terjeszkedési területet.[1]
Az 19. század végén mindenhol síneket raktak: vonatpályák épültek, ugyanez történt a 20. században csak éppen kábelekkel: az emberek bekábelezték a világot, ma pedig a wifi és egyéb rezgések, hullámok töltik meg a levegőt. Felépíthetjük magunkat, új identitást kaphatunk, álneveket használhatunk. A nemet négyféle szempont szerint határozhatjuk meg: társadalmi, genitális, mentális és szaporodási. Úgy tűnik, ehhez a csoportosításhoz hozzá kell lassan jönnie a cyber vagy valós nemnek. Az empatikus és a rendszerező agy mellett meg kell jelennie a mesterséges agynak.
A 20. század utolsó évtizedei a káosztudomány jegyében teltek. Benoit Mandelbrot, a káoszelmélet klasszikusa arról számol be, hogy „a legszabálytalanabb adathalmazokból váratlan fajtájú rend világlott ki.” Talán ennek a mindenségre kiterjedő mintavételnek köszönhetően derült ki számára, hogy „a világ szabálytalansága minduntalan szabályosnak bizonyul”. [2] Tény, hogy az entrópia növekedésével nő az információ is. A rendezetlenségből tudunk következtetni, információkat kapni. Az információs társadalom elvének egy problémája, hogy nem jöhet létre könnyen megállapodás a kifejezés definíciójáról, hiszen az nem csak a művészeteket, a szövegeket, az ábrákat és a tudományos elméleteket, hanem a hazugságokat, trivialitásokat, magánleveleket, hibákat is tartalmazza és így tovább. Az információ a káosz növekedésével növekszik.
A művészet mai szerepe a társadalmi helyzetek, viszonyok, logikus, demokratikus helyreállítása (ha egyáltalán beszélhetünk helyről). A művészet az utópiában hisz, ugyanakkor egyfajta disztópia felé tartunk, evezünk. A művész által felvázolt világ megtisztult a hatalomtól, a rendszert gyökerestül újraértelmezi, ahogyan az azt alkotó, abban élő embereket is. Persze ez is utópia. A kritikánál tartunk. A problémamegoldás még nem érkezett meg. Csak a felismerés. „A III. világháború információs gerilla-háború lesz”- mondja Marshall McLuhan. Információ. A köztéren. Felvetődik a kérdés: a fizikai valóság és a cybertér is tér. Az internet, a „háló” közösséget, virtuális életet, akár több identitást rejt. A technika is messze túlhaladta a „keretezett kép lóg a falon” művészet-fogalmát. Az élmények, vizualizáció, de a kritika sem áll meg a fizikai életnél. Túllép: hacktivizmus, DIY, taktikus média. Peter Weibel azt írja, hogy a következő évtizedben meg kell próbálnunk a képet olyan rendszerré alakítani, ahol a megfigyelő csupán egy pont, a rendszer-kép, mint a háló egy csomópontja. Véleménye szerint az egyéni élményfeldolgozás nem helyes út, ami igazán perspektivikus, az a kollektív megélés, átélés, beleélés. Ami út tud lenni, az nem a laptop és ember összenőtt viszonya, hanem a közösségé. Ez a nézet szintén az aktivizmust hívja életre és a kérdéseket. Hogyan alakítsunk ki közösségi vagy kollektív identitást anélkül, hogy gyanakodva tekintenénk azokra, akik kívül rekednek e közösségen?
A modern történelem összefoglalható négy fontos pontban: nem rekurrens, hanem lineáris (Persze, ez az állításom is erősen megkérdőjelezhető…). A történelemnek az ember az alanya és nem az alávetettje, az egész emberiség az alanya. A múlt végül elveszíti példaszerűségét. Mindenki művész. Közösségi tudás az interneten. A közterek szabadok. Az irányítás megszűnik. Kollektív létezés. Utópia. S hogyan viszonyul mindezekhez az emberi psziché? No, ez is utópia, mert immár nem mindig képes befogadni, tárolni, megtalálni azt az információáradatot, amely rá zúdul, s, anélkül, hogy tudatában lenne, akár több személyiséget is magában hordozhat egy egyén attól függően, a valós életben vagy a világhálón kommunikál-e. Mindez pedig óriási veszélyekkel járhat az emberiség lélektani és erkölcsi fejlődésére is.


Forrásjegyzék

-Vilém Flusser: Képeink
-Linke, Detlef B.:"Az agy az üzenet és nem a médium." A médiumok neurológiája
-McLuhan, Marshall: A Gutenberg-galaxis. Bp., 2001. 319-331., 13-22. o.
-Tillmann J. A.: A megalit, avagy a nagy attraktor
-Tillmann J. A.: Helyettes észlelő. Bill Viola: He Weeps for You
- Virilio, Paul - EZREDVÉGI BESZÉLGETÉS PAUL VIRILIOval, 2000 1997/9.
-  órai jegyzetek
-Peter Weibel: Az intelligens kép
-A gyakorlattól a diszkurzusig
- Grant Kester: Életképek- A dialógus szerepe a társadalmilag elkötelezett művészetben
-  Judith Halberstam: Technotópiák. Transznemű testek reprezentációja a kortárs művészetben
-David Garcia és Geert Lovink: A taktikus médiumok ábécéje









[1] Paul Virilio
[2] Tillmann J. A.: Helyettes észlelő. Bill Viola: He Weeps for You



A telített tér

        
Minding, minden telített. Arisztotelész szerint a tér mindig egy kívülről határolt és önmagán belül kitöltött térüreg. Így tehát egy véges tér „annak pedig nincs konkrét értelme, hogy a kitöltött téren túli üres tér kérdését felvessük. Nem létezik üres tér” - vonja le a következtetést Bollnow. Ugyanezt igazolja korábban Heidegger is, amikor az mondja: „Az ürességet úgy értik, mint a hézagok és köztes terek kitöltésekor fellépő hiányt.” Így tehát az üresség hiány, de ezt csakis egy élőlény érezheti, tehát ez szubjektív.  Lehet egy tér szűkös és tágas. Ha szűk, vagy túlzsúfolt, akkor a tágasság hiányát érezzük, ha pedig túl nagy, túl sivár, akkor éppen az okoz zavart. A teret önkéntelenül is rendezzük, elválasztjuk. Bollnow így határozta meg a teret: „A talaj a teret két, nagyon egyenlőtlen részre osztja: az egyik a föld-tér, ahová gyakorlatilag nem tudok behatolni, mert a föld szilárdsága ennek ellenáll. A másik a légtér, amelybe (gyakorlatilag) ugyanúgy nem tudok behatolni, csak éppen az előbbihez képest ellentétes okból: mert a levegő ellenállásának hiányában mindig visszaesek a földre. Az ember, élete során, ennek a két térnek a határfelületéhez, a földfelülethez kapcsolódik.”
Ha a tér a „mindent“, a világot jelenti akkor a tér térből lett, abból építkezik, hol betonnak, hol kőnek, hol fának nevezzük is az építőelemeit. Így a tér helyekből, anyagokból válik egésszé. A térből nem léphetünk ki. Benne élünk, bele vagyunk zárva, így csak minőségileg változtathatunk rajta. Ma pedig a láthatatlan vezetékek, elektromos hullámok terében élünk. Flusser fogalmaz így: „Mivel a „virtuális tér kifejezéssel oly könnyelműen bánunk, nem árt, ha felidézzük eredetét: a kifejezés azt a még-nem-teret jelenti, amelyben még-nem-valóságok a még-nem-idejüket töltik.”
A megélt tér koronként változik, építészeti stílusok jönnek-mennek, hol a minimalizmus, a Bauhaus tombol, hol a magasságokba törekvő barokk. A légbe törünk a felhőkarcolókkal, a földbe a pincékkel, vízszintesen pedig csak terjeszkedünk. Mindent kiépít az ember, amit csak tud. Megalkotja a személyi terét, a házait. A víz terébe hajókkal, a levegőbe repülővel tör be. A háborúk is arról szólnak, melyik terület kié. Folyók osztanak ketté városokat, s a hidak jelentenek kapcsolatot. Az egyenlítő helye pontosan meg van határozva a Földön, Mainzban pedig az 50. szélességi fokot az utcai kövezetbe süllyesztett fémcsíkkal jelölték.

Az én terem

A térérzékelés mindig szubjektív, egy külön szervünk van ennek érzékelésére, még pedig a belső fülben. Labirintusnak nevezik ezt a „térszervet“. Minden élőlény másképpen lát a különböző érzékszerveinkből adódóan. A tereket különféleképpen érzékeli a légy az összetett szemével, ugyanezt fekete-fehérben (nagyon hatékony szagészleléssel kiegészítve) egy kutya és a sötét tereket egy macska.  Bollnow megkülönbözteti a nappali és éjszakai teret. „Ebben a térben nincs távolság, voltaképpen nincsen kiterjedés és a térnek mégis van egy sajátos mélysége. Nem véletlen, hogy Bollnow külön kategóriába sorolja a ködös tájat. 
„Csakis az ember szemszögéből beszélhetünk térről, kiterjedt dolgokról.” - fogalmazza meg Kant.  Goffman a „felségterületeket” nyolc kategóriába sorolja: első a Személyi tér, ami az egyént körülveszi, amelybe, ha bárki más belép, az egyénben olyan érzést kelt, hogy a területét birtokolják. Hall ezen belül hozott létre különböző kategóriákat, mégpedig centiméterenként. A rekesz, egy olyan tér, amelynek birtoklása időleges (üres tábori ágy, telefonfülke stb.) Használati tér,  A sorrendi helyzet, A burok: Ide tartozik a testet fedő bőrréteg, valamint azok a ruhadarabok, amelyek a bőrt borítják, Tulajdonnal kapcsolatos felségterület, Információk, mint védett területek és a Társalgási védett terület.
Félkörben áll egy tucat ember, elöl háttal egy különálló. A sok ember közöl egynek az a feladata, hogy nézze a háttal állót. Az esetek többségében a megfigyelt személy pontosan rá tud mutatni, hogy honnan nézik és azt is meg tudja mondani, hogy kicsoda. Egy másik hasonló helyzetgyakorlatban körben állnak az emberek és maguk között megbeszélik, hogy melyik két embernél legyen a képzeletbeli „kapu”, ha egy idegen bejön a körbe, akkor azt meg kell találnia. Minden az érzetekre van bízva, hogy a tér melyik részén engedik be az illetőt, mit sugároznak felé. Minden személy teret képez. Minden hely más hangulatot sugároz és ezek ugyanúgy az emlékezetünkbe ássák magukat, mint egy-egy illat, szín, íz.

Ház

A ház sok célt szolgálhat: állandó élőhelyet biztosít, védi a magántulajdont, lakóit a természet viszontagságaitól óvja stb. A ház egy véges, belátható, elszigetelt és birtokolt tér a nagy végtelenben. Építik magán- és közhasználatra is. Az emberiség szinte mindig épített valamit, ami házként szolgált. A gyerekrajzok egyik leggyakoribb eleme a ház. Vannak falai, ajtaja, ablakai. Ház nélkül nem lenne építészet. Házak sokasítják be a várost. Házat szinte bármiből lehet építeni. A házakban néha generációk váltják egymást, sok lakó, „sok tapéta”, a házak „megélt terek”. Valamilyen okból azt kommunikáljuk valakivel, hogy „elutaztam”, majd az „idegen” városból visszatértem a saját lakásomba, a saját családomhoz. „Otthonról” mentem el, és haza tértem vissza, hétköznapi szóhasználattal élve: „Hazatértem.”. Aki csak aludni jár haza, az is otthon tölti életének egyharmadát. Egy hetvenéves életkort számítva ez több mint kétszázezer óra. Mihalovits György írt rövid cikket „Otthon és hon, ház - házasság – haza” címmel. A jelentéstartalmak összekapcsolódnak, a megélt-tér központi eleme a ház. Tilmann József a tér rokon értelmű kifejezéseiként ezeket említi: kozmosz, univerzum vagy világ.
A templomokat és a sírokat a napfelkelte és a naplemente szerint helyezik el. A tájékozódni, orientálódni kifejezés köztudottan az „Orient” szóból származik, és szó szerint azt jelenti, hogy „a napkelte irányát meghatározni.”. A téralakítást, mindig befolyásolják a természeti körülmények, „… a lakás még ma sem más, mint egy barlang a hegy belsejében”, s ez annál inkább így igaz, mennél jobban mesterséges betonhegyekké válnak a nagyvárosok. A lakóépületek külön terekre vannak osztva.  Már az ősi jurtákban meg volt határozva, hogy hol van a családfő helye stb.,, a ház közepét a germán területeken a tűzhely jelentette. Sokan ma már a feng shui szerint rendezik be a lakásukat. Flusser szerint „a jövő embere már nem dobozokban fog lakni, nem ott fog dolgozni és időt eltölteni, függetlenül attól, hogy ezek a dobozok Különállóak-e, mint a tojások, egymásra vannak-e rétegezve, mint a méhek lépe, vagy egymáshoz vannak-e ragasztva, mint a láncok (...)  a lakótér az a tér lesz, amelyben redundanciákat zajokká alakítunk.” Arról beszél, hogy a jövőben három alapvető tér lesz, melyek összekapcsolva fognak megjelenni: az élettér, világtér és virtuális tér.

Mindenben tér

Az angol volume szó egyszerre jelent hangerőt és térfogatot. Erwin Straus azt hangsúlyozza, hogy a hang nem egy irányban terjed, hanem felénk közeledik, elér és megragad bennünket, tovább lebeg, betölti a teret. Ugyanúgy terjed, ahogyan a vallásos emberek kinyilvánítják: „Isten mindenhol jelen van.”. Newton egyenesen azt állította, hogy „a tér egy szerv, melyet Isten arra használ, hogy a dolgokat általa észlelje.”.  „Próbálj meg minél több teret befogni a testeddel!” - hallottam már koreográfus szájából. „Amikor járunk, a téren keresztül mozgunk, egyik helyről a másikra jutunk el, tánc közben ellenben a térben mozgunk.” Mozgunk, kitöltjük és átalakítjuk a saját erővonalainkkal. Az előadóművészetek vetik fel véleményem szerint a leginkább a tér-idő együttes problémáját. Hiszen egy előadás, happening, performance arról szól, hogy éppen akkor, egyidejűleg, egy térben vannak a résztvevők (előadók és nézők), pontosan tudjuk, hogy egy színházi előadás videó felvételen veszít az „erejéből”.
Az euklideszi matematika még nem ismerte a tér fogalmát, kizárólag a tárgy és a tárgyak közötti helyzetviszonyok fogalmával operált. „ A pont, a sík, az egyenes és a távolság idealizált anyagi tárgyak” – jelentette ki Einstein. A tér mint kontinuum a fogalomrendszerben egyáltalán nem szerepel. Ezt a fogalmat csupán Descartes vezette be, amikor a térbeli pontokat koordinátáikkal adta meg. A geometriai alakzatok itt szerepelnek először úgy, mint a háromdimenziós kontinuumnak felfogott végtelen tér részei. Az elektrodinamikával, illetve a fényterjedés törvényével összekapcsolva kiderült ̈ a tér és idő szétválaszthatatlansága.
„A világtérrel kapcsolatos számítások arra mutatnak rá, hogy a világ nem más, mint idő által kiterjesztett tér vagy a tér által összezsugorodó idő. Érthető szavakkal ez a következőképpen foglalható össze: a világ pontosan olyan nagy, mint amilyen régebben is volt, ugyanis mindkét dimenzió ugyanazt méri.”  Az idő múlásával változik a tér, a világ.


Korai színházi írások

Bulgakov: Moliere - Veszprémi Petőfi Színház


Bulgakov Moliere című darabját öt alkalommal tekintheti meg a debreceni közönség. A mai napon volt az első előadás.
A két felvonásban megelevenedő darabot Vidnyánszky Attila rendezte. Maga a téma igen tanulságos napjainkban is, mert a hatalom és a politika vagy másképpen a hatalom és a diktatúra viszonyát boncolgatja, miközben azért kemény kritika a ma értelmiségének is.
Külön pikantériája a darabnak, hogy a főszerepet Eperjes Károly játssza.
A cselekmény kissé vontatottan indult, de mint mindennek, ennek is megvolt a maga oka, hiszen a függönyjelenetekkel keretbe foglalta a rendező saját koncepcióját.
Miután részletesebben szeretnék erről az előadásról írni, csak annyit emelnék ki,nagyon jó díszlet -és jelmeztervező dolgozott a színészekkel és a rendezővel.
Magát az életet mutatta be, de csodálatosan!
Tömérdek gyertya, amelyek egy egész emberöltő minden szomorúságát és hétköznapjait is jelképezték.
A persziflázs azonban abban a szövegkörnyezetben sokkal jobban is érvényesülhetett volna, ha a művészek tudnak vele élni!
Egy-két jelenetben ez bravúrosan létre is jött, míg máshol ellaposodott.
A női karakterek gyengébbek voltak férfi társaiknál, s a földszinti páholyból sem mindig lehetett hallani a színészi beszédet.
Összességében mégis jelesre értékelném a produkciót, s ezért is kívánok részletesen írni a ma látottakról.
Aki teheti,ne szalassza el, nézze meg!

M. Fehérvári Judit (A folytatást Zsófi írta volna meg…)


Garaczi László: Plazma

Garaczi László Plazma című játéka mozaik-képet ad mai társadalmunkról, annak kifigurázásáról. A Plazmavilágról. Az író már a bevezetőben kiköti: minden „folyamatos forma-és halmazállapot-változáson" megy át, a tárgyi világot „zselésedés jellemzi". Ezáltal bemutatja, hogy nincs egyén, akarat, minden eltűnik, vagy szétfolyik a semmiben. Összefüggő történetet nehéz belőle értelmezni, mert a szerző persziflázsokból alkot társadalomkritikát, amit egy visszatérő rádióstúdióból indít, s vezet végig a művön keresztül. Garaczi a média fertőjét mutatja be, abból merít, hiszen bármelyik rádióműsorban elhangozhatnának ezek a dialógusok. A Plazmavilágban részesévé válhatunk egy apa-lánya viszonynak, mely hol túlzó, szoros és ezáltal szadista, ugyanakkor mindennapos, továbbá barátnő és házaspár kapcsolatnak.
A szerző plazmásodási esettanulmányát különleges módban tálalja, hiszen formáját tekintve a darab különbözik a hagyományos drámákétól. A Plazmát Garaczi nem osztotta felvonásokra, jelenetekre, hanem egy tömör, masszív rendszerbe írta, írásjeleket sem alkalmazva. Így lényegében a játszókra bízza, mit, hogyan értelmeznek, teljes szabadságot ad számukra.
Nyelviségében „kortársian kevert". Vegyíti a nyers szavak használatát, a napjainkban egyre divatosabbá váló angol kifejezéseket (oh my god, „lavsztori") továbbá a világmárkák nevét, például meki, Tom Tailor vagy Gucci. Ezen felül Garaczi saját eszközöket teremt. A szerző névelői sokszor hibásan kerülnek a szövegbe („ a eredeti, a ideális" stb.) , kifigurázza a szavak használatát: mondasz helyett mondsz vagy tudod helyett tod. A parodisztikus kifejezésmód tükröt ad a magyar nyelv foszlottságáról. Garaczi olyan ismert elemeket is belesző munkájába, mint az „esik eső, süt a nap Paprika Jancsi mosogat hát az öreg...” Így esélyt ad arra, hogy a magyar nyelv visszaálljon eredeti formájába, éljen, újjászülessen a mesék, mondókák világából. Az író közjátékként a párbeszédekbe verseket tesz, melyeket énekelhetnek, szavalhatnak, rappelhetnek. Ezek a közbevetett szövegek magukban is összefogó jelen-kritikát nyújtanak, humorosan fogalmazódnak meg az általános problémák: „plázacica a plázába megy plazmamelleit műtteti meg”.
A jellemeket a szerző a neoprimitivizmusból, vagyis korunkból alkotta. A barátnő-páros butított agytérfogata, az öngyilkosjelölt, az új fogalommal anyagmozgatóként aposztrofált tolvaj, a miniszter és a sznob általános karakterek, konzumrabszolgák. „A fogyasztási téboly egydimenziósra butított töredékéletű véglényi", akik igaz emberi kapcsolatok, érzelmek nélkül világot alkotnak, a Plazmavilágot; ez a darab mozgatója.
Különleges hatást ért el Garaczi azzal, hogy a friss házaspár az újszülött gyerekét a kórházban vissza akarja váltani, mert gyerekcsere történt. Az író ebben a részben az abszurdum felé hajlik, s feszültséget ér el. Talán ez a problémafelvetés a legelgondolkodtatóbb, legbrutálisabb. Tényleg aktuálissá fog válni, hogy a gyereket, ha nem tetszik, visszacserélhetem; eldobhatom?!....
Az író azon kívül, hogy karikatúrát ad, filozófiai kérdéseket is feltesz: az ember csak egy szám-e? Mi a fontosabb, a plazma tévé vagy látni a naplementét?

Mocsár Zsófia Alexandra

Debrecen, 2010.08.06


Mágnás Miska

Szemiotikai elemzési kísérlet Patrice Pavis színházesztéta nyomdokain haladva
(A darabot a Csokonai Színház előadásában láttuk a múlt évadban)



A mise en scéne általános jellemzői a darabban:

a, Az előadás összetartó ereje:

- a színész munkája:

A színészi jelenlét: a nagymama, az inas, Leopold, Mixi és Pixi, valamint Mágnás Miska és Eleméry gróf, illetve az ájulós arisztokrata lányok /Marica és Jella grófnők/ esetében egyértelműen megvalósult, hogy itt és most álltak a nézők előtt, míg a darab többi szereplője esetében ennek csak nyomait érzékeltem. Mixi és Pixi grófok képesek voltak tartani a figurát, sőt magává a figurává lényegültek át. A többieknél, pl. Rolla grófnő édesapjánál, Korláthy grófnál csak a szerep külső képének megformálását tapasztaltam, ami csak néha, egy-egy sikerültebb résznél adta magát a hitet, hogy íme egy igazi arisztokrata tekint reám a színpadról /pl. amikor felesége belekarol, amikor magában berzenkedik a világa ellen, de aztán mégis mellette foglal állást/. Stefánia grófnő alakítása, valamint Mariskáé, Miska párjáé is inkább ripacskodásnak tűnt. Bennem, mint nézőben leginkább Mixi és Pixi alapjában véve nevetséges és irracionális, sőt anyagias megfontoltságú érzelmei szólaltak meg azon a hangon, amelyet az általuk megformált figura hordozott. Ugyanis érzelmeik – bármilyen sekélyesek is a szövegkönyvben – olvashatóak voltak, s a figura spontán ráillett alkatukra. Nagyszerű volt öltözetük is. A két rózsaszínkockás öltöny nagyszerűen kiegészítette egymást. A rendező zsenialitását dicséri, hogy a grófkisasszonyok kódolt ájulásai a megfelelő mozgás-és tartás-, illetve legyezővel történő bukfencezés után felvett szokatlan, már-már illetlen póz segítségével a hiúság elkülönítő elemét éppúgy képes volt kifejezni, mint azt, hogy ez a világ elkülönül a nem „úri”-tól. Ugyanígy jött létre Eleméry gróf illúziója is. Ez vonatkozik Baracs István figurájára is. Azt ugyanis még elhisszük, hogy ő egy vasútépítő mérnök, de hogy miért éppen a színpadon a nála jóval magasabb Rolla grófnőbe szeret bele, ez a tény rejtve marad. A rendezői koncepció szerint Baracs ugyanis egy bonviván, aki mindenre képes, de mégsem kell tökéletesen idomulnia bonvivánságához. Így az maga a botrány, mint ahogyan a Rolla szerelem is. DE! A darab során annak is ki kell derülnie, hogy ők ketten nagyon is jó párosítás. Már ami az éneket és a táncot illeti. Az előadást az első emeleti középpáholy harmadik sorából néztem. A látómezőmet egy éppen szimmetrikusan kettészelő oszlop végig akadályozta, s így figyelmem valószínűleg sok apró részlet elkerülte. A tolószékes Zsorzsi nagymama azonban még innen is remekül navigált székével, s mindazok, akik kontaktusba kerültek ezzel a székkel, remekül irányították azt. A gróf ügyetlenül, de mozgásában mégis bájos arisztokratikus jelleggel golfozgatott, s a beöltöztetett kórustagok is remekül használták a rendelkezésükre álló teret, mint egy arisztokratikus társaság tagjai. Visszatérve a mérnökhöz, az illúziót többször sikerült lerombolnia bennem fizikai színházba illő mozdulataival. A helyváltoztatás ritmusát tekintve ismét csak Mixi és Pixi grófokat, valamint a grófkisasszonyokat tudom dicsérni. A korosabb színészek ugyanakkor nagyon jól hallatszottak, míg a fiataloknál – még a betétdalok előadása során sem - nem éreztem a hangok dinamikáját. Vektorálisan a darab egészére a szétmetsző vektorizáció jellemző. A szcenikai teret ettől függetlenül a szereplők képesek voltak jól használni, de nem kihasználni. Ha arra a kérdésre keressük a választ, hogy vizuálisan kiknek a teste volt átélhető, ismét a grófkisasszonyoknál kötünk ki, míg Rolla édesanyja szerintem a saját perifériáin helyezkedett el. Miska teste az elszabadult test, míg Mariskáé csupán Marionettként mozgatott. Mixi és Pixi talán túlságosan is mértéktelenül használták fel energiáikat, de kapcsolatuk együttes viszonya, mozgáspályája tökéletes. A perszonázs felépítése Miskánál felfelé ívelő, a szerepcsere után is népiesen beszélő, s az úri életet teljesen magáévá tevő színész átlényegülése hiteles annak ellenére is, hogy arroganciája nem tűnik el. Mariskánál tapasztaljuk a legteljesebb külső átalakulást: teljes arc-és testfestést, de a darabban túlságosan is népieskedő. A grófkisasszonyokon és Mixin és Pixin kívül Miska és az ő kapcsolata a legszorosabb, de állandó kontaktus van a többi szereplő között is: Korláthy – Stefánia, Rolla – Baracs, Zsorzsi nagymama – Rolla etc. A színészek együttes viszonya, mozgáspályája a darab során jó volt, zavaró holt terek nem alakultak ki.

- a mise en scéne zavarótényezői:

A díszletről később kívánok nyilatkozni, de egy bizonyos, a rendező, ha az előadás műfaját és jellegét tekintjük, túl sokat akart markolni, s mégis keveset fogott. Ugyanis eleve operettre készült a néző, amely műfaji sajátosságaiból következően önállóan is szórakoztató, könnyű műfaj. S szerintem csak abban az esetben szabad olyan egyes színészeknél meglévő, míg másoknál csírájában sem jelenlévő gesztusrendszerre építenie, ha tartani tudja a mimogesztikus tartás láncolatát, amely ebben az előadásban nem valósult meg. Miska is csak energetikus akart lenni, de mégsem lett azzá. A figurák között azonban, mint az előbb már említettem, kétségtelenül akadtak olyanok, akik karakterük alapján formálták egyéniségüket, s képesek voltak visszatérni a központhoz. Ez egyébként szerintem alapelvárása lehetett a rendezőnek, hiszen a darabot színészekkel játszatta el, s önmaga is kíváncsian várta, megszületik-e az alkotásból az operett. Rolla grófnő naivából spílerré metamorfizálódott. Ez az ő esetében pozitív változás, míg a betétdalok sajnos megmaradtak a zenés közjáték szintjén, s alapvetően hiányzott az a stílushoz szükséges, de még egészséges harsányság is, amelynek egy partitúra alatti kinesztetikus és érzelmi irányítórendszert kellett volna kibontania színészben, nézőben egyaránt. Az igazság az, hogy ezen darab nézőjeként nem tanultam meg újra látni! Nem találkoztam olyan új momentumokkal sem, amelyek bármely színészt igazán kiemelték volna a játékból. Sok gyenge és unalmas pillanata volt az előadásnak. Sajnos számomra ezek nagy része éppen az ismert örökzöld slágerek alatt nem öltött semmilyen formát.

b, Szcenográfia: a színpadi tér a zenekari árokkal képzett szerves egységet, s érdekes módon a kukucskáló színház felfelé kukucskálóvá alakult. A zenészek ugyanis folyamatosan követték testükkel és tekintetükkel egyaránt az előadást. A díszlet meghatározó színe a zöld volt. A színpadi tér kis-és nagy négyzetekké, téglalapokká alakult. Az első felvonásban a háttér egy idillikus kis dimbes-dombos falut, míg a másodikban jelezvén, hogy megérkezett Eleméry gróf / ekkor még az ál, de ennek semmi jelentősége / dzsungellé alakult. Végül is nekem tetszett a díszlet, mert utalt a megmutatott és az elrejtett kapcsolatokra. A díszlet alakulása a darab könnyű meséjét követte. Ugyan érdekes volt az „úri társaságot”az első felvonásban a nádasok, a másodikban pedig pálmafák között látni, de ez lássuk be, azért mégsem helyén való. Ugyanígy az a fehér = albínó tehenecske is kilógott a díszletből, amely talán színével jelezte, hogy á dehogy is bujkálnának körülötte a grófkisasszonyok. Így a szemiotikai jelek összessége arra is utalhat, hogy a rendező fricskának szánta darabját, azaz az eredeti operett paródiájának.

c, Világítás: a fényeknek szerintem az előadás befogadásában segítették a nézőt. Nem volt sok fény, de amikor a díszlet rózsaszín és lila színekben úszott, akkor az tökéletesen illett a szereplők érzéseihez, reményeihez. Ugyancsak ez mondható el a teljes színpad megvilágításáról: a piros, kék, sárga és halványlila színek dominanciája a történések és a dalbetétek erősítését célozták meg.

d, A tárgyak: Golffelszerelés, golflabdák – anyaga az eredetivel megegyező, funkciója: a gazdagság státusszimbóluma, egyben az arisztokratikus attitűdök hordozója, az elkülönülésé, a felsőbbrendűségé; s azé az angolszász kultúráé, amelyik Eleméry grófot és nem Korláthy grófot jelképezi
Albínó tehén: leírása fentebb található. Jelképes értelmezése: Marica és Jella grófnő elbújhatnak a vidéki környezetben, s nyugodtan nyavalyoghatnak, mert ez a kutyát sem érdekli. A falusi élet meg olyan messze van, hogy ebbe felőlük még egy fehér tehén is belefér, amelynek az anyaga szerintem műanyag volt, jelezve azt, hogy semmi, de semmi jelentősége ezeknek a hölgyeknek, azaz átlagosak.

Tigris és oroszlán alakú és formájú bútorok: anyaguk textil, tépőzárasak, farkuk levehető, s a komédia miatt használati tárgyként domináns funkciójuk is van. A térhez való viszonyuk komikus.

Egzotikus növények: Afrika-party, extravagáns, alkalmi enteriőr, befektetői bál – hatás, pazarlás, a pici érdekek szövevényének a tere: fényűző, látványos, ízléstelen.

e, A jelmezek, az arcfestés: a jelmezek a társadalmi helyzetet tükrözik, arcfestés csak az igazi és az ál Eleméry gróf hites feleségeinél jelenik meg, s egy harmadik kultúra, az afrikai reprezentánsa lesz.

f, A zene, a zaj és a csend funkciója: a darabban a legnagyobb csend akkor keletkezik, amikor Rolla grófnő Mixinek és Pixinek azt tódítja, hogy elszegényedtek. És kontra. A legharsányabb zaj egy hatásvadász csönd után akkor lesz, amikor kiderül, hogy mégsem, s ők már eljegyezték a házban élő Marica és Jella kisasszonyokat. Gyakorlatilag ez a darab toposza: a vagyon. Ha nincs, nem kell a lány, ha van, lehet az bárki. A gróf a pénzért árulja szemérmetlenül a lányát, s Dubaiban akar befektetni. S hozzá is adná őt a raccsolásos vircsaftokhoz, ha nem lenne a kavarásokba beleöregedett nagymama, aki azért valljuk be, mégis szimpatikus, ahogyan a darab végén cinikusan feláll székéből. Úri hóbort a tolószék is. Jól lehet vele mókázni és hallgatózni. A zenei betétek önállóan éltek, nem igazán volt jellemző a történethez való viszonyuk. Talán ez alól az „Úgy szeretnék boldog lenni” és a „Fáj, fáj a szívem” a kivételek.

g, Az előadás ritmusa: a valós és a megélt idő kapcsolata hiteles, pörgő ritmikájú, dinamikus darab.

M. Fehérvári Judit – Mocsár Zsófia Alexandra

Debrecen, 2010.03.13.


Mogyeszt Petrovics Muszorgszkij – Vidnyánszky Attila: Borisz Godunov

Csokonai Színház Debrecen


Monumentális alkotás maga az opera is, hiszen Puskin verses drámájából eredetileg négy felvonást hozott létre Muszorgszkij. Igaz, Karamzin hatalmas művét, az Orosz Birodalom történetét is felhasználta. S valójában még ez sem volt elég az „Ötök” legbriliánsabb tagjának, mert ebben a művében már szövegíróként is debütált. Sőt! Ő volt az első, még Richard Wagnert is megelőzve, aki a zenedráma alapjait megteremtvén, a deklamációs élőbeszédet is beleszőtte művébe, s Glinka nyomdokain az archaikus egyházi zene és a népdalok világát is beleálmodta ebbe az operába.
Kíváncsian vártam az előadást, mert első sorban az érdekelt, a rendező megtartja-e a négy felvonást, s azok eredeti rendjét, illetve melyik zenei anyagot használja fel: Muszorgszkijét vagy a csiszoltabbnak tartott Rimszkij-Korszakovét, avagy Sostakovicsét?
A történet dióhéjban a következő: Borisz Godunov az orosz történelemben „zavaros időknek” (Oroszul szmúnije vrémjá) nevezett egyik uralkodója lehet, ha megöleti az valódi trónörököst, a gyermek Dimitrijt. Rettegett Iván uralkodása után vagyunk: tombol az anarchia, áltrónbitorlóké lehet a hatalom, a nép éhezik és vakbuzgón hisz, az analfabetizmus hatalmas, s valójában csak a szerzetesek képesek hűen megörökíteni a krónikákat… Már Iván fia, I.Fjodor is halott. Godunov ekkor emelkedik az egyik régenssé. Dimitrij Uglicsban nevelkedik, I. Fjodor féltestvére, a cári trón várományosa. Halálának körülményeit Vaszilij Sujszkij – ekkor még bojár - későbbi cár, azonban érdekeinek megfelelően magyarázza. Pimen vak szerzetes, a moszkvai Csudov-kolostor krónikása, kiszemelt utódjának, Grigorijnak elmesél mindent Dmitrijről, aki rögeszmésen hinni kezdi, hogy akár Ő is lehetne a halott cárevics, hiszen éppen egyidősek. Megszökik. Átjutván a litván határon szerelmes lesz, de Marina Mnisek csak akkor adja kezét neki, ha valóban uralkodóvá koronázzák. Borisz körül közben folyik az ármánykodás. Vidnyánszky Attila felfogásában Ő az esendő ember is, aki fiának és lányának valóban édesapja, s fokozatosan az őrület felé halad. Előkerül egy bolond is, akinek elvették egyetlen kopekjét, s azt kéri az uralkodótól, mészároltassa le valamennyi gyereket, ahogyan annak idején Dimitrijt is. Az Ál- Dimitrij megérkezik Moszkvába, s a nép bálványozza. Pimen is Borisz elé járul, s elmeséli, hogy Dimitrij sírja fölött visszanyerte látását. Borisz vezeklő köntöst hozat, hogy klastromba vonuljon, de holtan esik össze. Gyermekeit megölik, s az új cár Sujszkij lesz.
A rendezői koncepció alapja: az erőteljes drámai helyzet bemutatása, s természetesen Borisz sorsán keresztül. Szinte észrevétlenül sodródik a történelemben, s a görög sorstragédiákhoz hasonlóan bűne nem maradhat saját lelkiismeretének kérdése, hanem globális jelentőségűvé válik, visszahat a családjára, s utoléri Őt is az isteni büntetés. Nem lehet a hatalmat csupán öncélúan saját magának megszereznie, mert vér tapad hozzá. Így az egyik pillanatban még uralkodó lehet ugyan, de a másikban szükségszerűen elbukik. Ilyen ugyanis az emberi létezés is: összetett struktúra makro –és mikoszegmensekkel valóságos történelmi kontextusokban.
Történelmileg ugyan nem bizonyított, hogy Borisz Godunovnak bármilyen köze is lett volna a cárevics halálához, de annyi bizonyos, hogy Rettegett Iván egyetlen túlélő bizalmasa volt.
Ezek után felvetődik az a kérdés is, pozitív vagy negatív színben tűnjék fel az a főhős, aki három napig vívódik, elfogadja-e a trónt… A nép éhezik, tűzvész pusztít, s mindenképpen vétkes IV. Iván tetteiért Ő is, hiszen néma maradt, s él, túlélte a bűnös cárt.
Az eredeti Puskin műben gonosz, zsarnok. Itt azonban mégis az esendő embert ismerhettük meg alakjában. Ráadásul mindössze két felvonásba sűrítve az eseményeket… Pompásan kihasználva minden színház adta lehetőségeket: díszleteket, jelmezeket, jelzéseket, magát az operában éneklő kórust és a zenét is. Ráadásul nem kisebb basszus énekes, mint Nyikita Sztorozsev, Amerikában élő világsztár játszotta a főszerepet. Valódi játék volt ez ugyanis hasonlóan a Piment alakító Maxim Kuzmin-Karavajev alakításához.
Különös jelentősége van annak is, hogy Kocsár Balázs karigazgató koncepciójában megmaradt az eredeti Muszorgszkij által megálmodott, megrázóan eredeti és egyedi drámai zenenyelv.
Mégis a díszletek és jelmezek adták hozzá a történésekhez azt a pluszt, ami egyszerűen feledhetetlenné tette az estét. A legfontosabb elem a széttört „Cárharang” (Borisz korában is szétrepedt egy!), amely egyszerre jelenítette meg a „kizökkent időt”, azaz a széthasadt történelmet és az emberi lélek belső tragédiáját. Szerintem csaknem ilyen fontos a matrjoska babaszerű hármas jelmez kompozíció is. Olvasatomban jelentése: Atya, fiú, Szentlélek, ahogyan a legrégebbi ikonokon is ezt a szentséget festették a fára. A díszlettervező, Olekszandr Bilozub is élt azzal a gigantikus Istenarc díszletelemmel, amelyet a Kun László előadásban néhány éve Csanádi Judit felfogásában más nézőpontban is megcsodálhattam.

Összességében az előadás vektoriálisan összetartó, pörgő dinamikájú és hiteles volt.




M. Fehérvári Judit – Mocsár Zsófia Alexandra

Debrecen, 2010.06.20.



Osztrovszij: Vihar


A Viktor Rizsakov rendezte „Vihar” szakít a hagyományos színházi elvekkel. A drámát nem klasszikus értelemben jelenítik meg a színészek. Felütésként besétálnak a játszók, saját, utcai ruhájukban, bőröndökkel, majd bemutatkoznak. A színészek a személyes gesztusaikból fokozatosan lényegülnek át, megjelenik egy ing, egy szoknya, a valódi jelmezek kicserélődnek az aznapi ruhákkal (a jelmezek az egyszerű fekete-fehér árnyalatokban mozognak), a játszók a szemünk előtt alakulnak át a szerepükké.
A néző itt már sejtheti: nem Osztrovszkij drámáját látja. A Rizsakov rendezte Vihar, a szöveget csak nyersanyagként kezeli, építkezik belőle, elvesz, hozzátesz; néhol egy szereplő gyorsan elhadar egy dialógust (komikus hatást érve el ezzel), máskor a színészek saját gondolataikat közlik, lábjegyzetként elmondják, mi volt a rendezői utasításuk, vagy, hogy nekik mi a véleményük a Viharról.
A rendező által tervezett díszlet puritán játékteret ad. Fehérre meszelt falak, egy ajtó és a díszleten egy felirat: „Cigány élet ez”. Ez a jelzésszerű és végig jelenlévő majdnem „falfirka” rejtetten sugallja, hogy a leendő komédia mögött súlyos dráma húzódik meg. A leghangsúlyosabb hely a színteret a nézőtértől elválasztó tükörsima patakocska. Naturalista díszletelem, mert a víz valóban ott van a szemünk előtt, s a cselekmény bizonyos szintjein főszereplővé lényegül át (Jelképesen ebbe veti bele magát a meg nem értett főszereplő, hiszen ott van tőle egyetlen karnyújtásnyira és hívja, húzza, vonzza. A tapsrendnél pedig minden szerelő belesétál, míg az előadás alatt Kuligin, alias Trill Zsolt egy ütött-kopott csónaknak nevezett pléhteknővel – gyermekkoromban ugyanilyen tárgyban oltottuk a meszet – burleszkjelenetet ad elő.).
A tárgyakat a szereplők mozgósítják, kihasználják. Tyihon hintalovon érkezik, majd az anyja meztelenül mosdatja le egy kádban, melyet felesége és húga hoznak be a térbe. Tyihont, a fiatal férfit ebben a jelenetben ironikusan „leértékelik”, kisfiúvá változtatják. Az infantilis Tyihon felesége Katyerina, az eredeti mű főszereplője, kis plüssmackóval járkál. Katyerina a megtestesült naivitás, a tisztaság. Az ellenpont pedig Kabanova, a háztartását vasszigorral irányító anyós, önző anya és férfiakra éhes, érett nő. A tragédia akkor kezdődik, amikor Katyerina beleszeret egy férfiba, Boriszba, s szerelmének vállalásával felrúgja a sablonokat.
Az előadás fokozatosan készíti elő a tragédiát. Komédiázik folyamatosan, burleszk jeleneteket formál, ironikus effektekből épül, mindenből viccet gyárt, ezen jelenetekben mutatkozik meg a falu bolondját játszó Trill Zsolt, megszokott karakterével ismét humorforrás. A komédiára tesz további lehetőségeket a zene megjelenése, hiszen a folyamatosan megjelenő hangfoszlányok, dallamok, különleges atmoszférát teremtenek.
A darab háromnegyedénél komoly hangváltás történik, az összes szereplő színrelépésével egy kórus képe rajzolódik ki... A zene mély, felkavaró, szívörvényes és ebből következően baljós hangulatot érzékeltet. A kar előrevetíti a szörnyű végkifejletet. Ezt a feszültségi pontot erősíti a világítás. Eddig, amíg a szereplők önmaguk, és nem puszta bábok voltak, teljes fényárban úszott a színpad. A késleltetett feszültség kulininálásaként elszürkül minden, míg a zárlatra már csak a vak sötétség jellemző. A zene tempója, ritmusa a fénynek megfelelően változik. Itt már szó sincs arról, hogy bárkinek is - mint a darab elején – kedve volna táncolni. Már a mozgás is kevésnek bizonyul a tragédia igazi mibenlétének megmutatásához. Csönd ( a szereplők részéről és zaj a természettől) ...
A néző innentől már nem szórakozik, megkezdődik a vihar, zuhog az eső a folyót jelképező patakba, dörög, villámlik (A díszletben az eddig jól elrejtett, de végig a szemünk előtt lévő, azaz hangsúlytalan csatornacső zörög, kopog, árasztja a szinte már özönvízszerű csapadékot. „A vész kitört. – írná Vörösmarty.). Katyerina, a fiatal lány öngyilkos lesz; csak így tud menekülni férjétől, anyósától, szerelmétől és a falujától. Attól a helytől, amely Goncsarov Oblomovjából maradt itt, s amelyben még őt megelőzően Hercen is csak azt tudja kérdezni, „Ki a bűnös?”. Elmaradottság, orosz iga, zárt egység. Oroszországban nem élhetnek még az érzelmek sem, mert a társadalom elnyomja, bűnösnek kiálltja ki azt, aki nem puszta báb, hanem érző, cselekvő lény.
Viktor Rizsakov rendezése játékosan indít és színházzá rendeződik, végig feszültséget képez, hogy lezárásként robbanhasson, viharrá alakulhasson.

Tér-kompozíció és rendezés: Viktor Rizsakov

Dramaturg és a rendező munkatársa: Kozma András
Szereplők:
KATYERINA: Szabó Anna Eszter
TYHON: Mercs János
KABANOVA: Szűcs Nelli
BORISZ: Andrássy Máté
VÁNYA: Krisztik Csaba
VARVARA: Szűcs Kata
KULIGIN: Trill Zsolt
GYIKOJ: Tóth László



Mocsár Zsófia Alexandra

Debrecen, 2010.03.13.



Rettentő görög vitéz

2010. szeptember 11 és 15-e között Debrecen adott otthont a XV. Alternatív Színházi Szemlének.


Három előadást tudtam csak megnézni, mert az időm, s a befogadóképességem azért nekem is véges.
Egyet azonban mindenképpen ki kell ragadnom ebből a kevésből is, mert egyszerűen elkápráztatott, feledtette a hétköznapokat, s jó volt érezni azt, hogy az ember valahol az esztétikum befogadására született, s lelkében addig fiatal, míg ott pajkoskodik benne az a bizonyos mese.
A két évvel ezelőtti Deszka Fesztiválon már láttam egy Zalán Tibor nevével jelzett darabot, ami iszonyú felháborodást váltott ki a nézőkből, mert az újvidéki mészárlásokat oly módon hozta testközelbe, hogy a nézőtéren sokan felálltak, s követelték a darab azonnali leállítását. Ez a Katonák, katonák címet viselte.
A programfüzet szövege alapján az említett szerző a fentebbi című antik mesejátékot valószínűleg jó kedvében írta, a szöveg ugyanis szellemes, szemtelen és közvetlen.
Az alaptörténet szerint Thészeusz tizenhat évesen Athénba indul, hogy megkeresse édesapját, a királyt.
És elindul a mese: rablók, tolvajok, alvilági állatok állják az útját.
Természetesen mindegyiket legyőzi. S mikor már azt hihetnénk, nincs több csavar, akkor derül ki, hogy a legnehezebb feladat még hátra van: magát az Athént rettegésben tartó Minotauroszt kell elpusztítania.
Ekkor azonban már eltalálja szívét a szerelem nyila, s Ariadné fonala segítségével még a labirintusból is kitalál.
Eddig olyan semmitmondónak tűnik az egész történet, de amit a Stúdió K Színház kihozott a történetből azt bizony úgy nevezik, hogy CSODA.
Így, csupa nagybetűvel! Ugyanis csupán öt fiatalember /Két hölgy és három úr/ játszotta el a történetet, amelynek a bábok éppúgy részeszei voltak, mint a húsvér emberek vagy fordítva!
Ez egy egyedi, s semmihez sem fogható látványvilágot varázsolt a nézők szeme elé: a bábok önállóan is megjelentek vagy mozgatóikkal együtt játszottak, néha kicsinyített másuk hajózott el, hogy visszatérjen eredeti nagyságában, s olykor maga a bábszínész adta frappáns verbális kifejezőeszközével a tudtunkra, hogy milyen újabb ármány készül.
A Németh Ilona tervezte bábok ráadásul határozottan csúfak voltak, mert bizony tulajdonságaikat az arcukon, s a testükön is hordozták. Az egyébként is groteszk vonásokat viselő darabot ez a tény még pikánsabbá, sőt igazi csemegévé bűvölte.
Az előadás zenéje császári koronát érdemel:a különleges szféra létrehozója a nézőktől mindössze néhány lépésre varázsolta harangjait, dobjait, s mindenféle más hangszerét hol az alvilágba, hol a tengerre, hol pedig a palotába! Hatalmas bravúrral!
A díszletek is hihetetlenül ötletesek, többfunkciójú darabok voltak.
Az előadás mindössze másfél órahosszát vett igénybe egyetlen szünettel, de azt hiszem, akik ott voltunk, még mindnyájan elméláztunk volna abban a korban, amikor a jó legyőzheti a gonoszt, s jól el is láthatja baját, mert az erkölcsi, s mesei törvények bizony az igazság pártján állnak, a hős pedig elnyeri méltó jutalmát.
Ez az az erkölcsiség, ami a mai világunkból mintha kikopott volna! S talán ezért is élték olyan jól bele a szerepükbe magukat a Stúdió K Színház tagjai, akik képesek voltak mosolygós arccal, önmaguk is jót derülve a mesejáték cselekményén, végig játszani azt az elejétől a végéig.



M. Fehérvári Judit – Mocsár Zsófia Alexandra

Debrecen, 2010.03.13.




Szabó Borbála – Varró Dániel: Líra és Epika

Budapest Bábszínház


A tegnapi napon az immár IV. alkalommal Debrecenben zajló Deszka Fesztivál egyik kimagaslóan jó teljesítményét, a Líra és Epika című darabot láttam a Budapest Bábszínház előadásában.

Maga a szöveg eleve ötletes, pazar nyelvi –és irodalmi fordulatokat, csattanókat tartalmaz, a szlenget úgy elegyíti a magas nyelvi normákkal, hogy elképesztően kacagtató mókáknak lehetünk mi is a részesei, a történet szintén mesterien megírt, bájos és elragadó.

Budapesten éppen szeptember óta szerettük volna megnézni e darabot, de még esélyünk sem adódott arra, hogy jegyet kaphassunk rá. Így az itthoni berkekben is nagyon észnél kellett lennünk, hogy bejuthassunk a szent varázslat templomába.

Miután a történetről és a kritikákról is elég cikk áll rendelkezésre a neten, így csak saját benyomásaimról szeretnék röviden beszámolni.

A rendező, Mácsai Pál neve azért már az előadás előtt jelezte, hogy nem akármilyen bábjátékról van szó.

A darab nem a hagyományos „kőszínházi bábszínház” világát követi, azaz nincs paraván, csupán a bábszínészek és a tér. Bárhol, akár itthon is eljátszhatná az a tizenkét kiváló színész, aki a szerepeket megkapta. A színészek fekete ruhája és a bábok egységes karton színe hatalmas kompozíciót hoz létre: a japán bunraku világát idézi. Itt sincs eltakarva a színész, a mozgató, sőt néha hangsúlyozzák is. Azonban mégis elhisszük, hogy a báb külön életre kel. Játék ez, a látszat és a képzelet között: ott a mozgató, látom, de az észt legyőzi valami különleges hatalom, egyszer csak nem figyelünk másra, csak a bábokra, az ő életükre…

Ha egy közönség színházba megy, elvárja, hogy ne lásson semmit a „sötét” előtt, itt azonban már érkezésünkkor ülnek, fecsegnek, járkálnak a bábszínészek. Nincs határ köztünk, köztük és a bábok között. Beavatottak vagyunk egy térbe, olyan ez, mint egy fogadás: járkálás, ricsaj, hangulat. Ez a közösségi élmény csak nő, hiszen fokozatosan tanúi leszünk Líria és Epikum birodalmainak csetepatéi dolgaiban, együtt nevetünk, csodálkozunk és tapsolunk. Ez lehet a rendezés egy nagy előnye. Szerencsés a tér választás és a minimalizálás, ami a darabot összetartja. Nincs felesleges tárgy, jelmez, színész…

Még a szünet is természetes, s az előadást lezáró óriási taps pedig egyaránt a színészeké, a bábtervező munkájáé, a rendezőé és természetesen Varró Dánielé.

Ugyanakkor hajlamosak vagyunk feledni a dramaturgot, akinek a kész művet olyan bravúrral kellett átírnia, hogy vastaps zárhassa az előadást.

Szabó Borbálát nagyszerűen megtalálta a történet és fordítva is igaz, mert Ő meg a kész anyagot transzformálta át úgy, hogy gurgulázva mulathassunk...

Ritkán látni ekkora sikert, s még kevésbé fordul elő az emberrel, hogy nehezen áll fel székéből, mert akár még egyszer megnézné ugyanazt, hiszen oly gyönyörűségesen boldogságos pillanatokat élhetett át.

Le a kalappal, Budapest Bábszínház!


M. Fehérvári Judit - Mocsár Zsófia Alexandra

Debrecen, 2010. március 14.



Szabó Magda: Macskák szerdája

A macskák szerdája műfaját tekintve történelmi játék. Szabó Magda 1794 novemberére megy vissza az időben, s közel egy évet ölel fel művével. A helyszín Bécs és Debrecen; az író szülővárosa, amelynek épületeit, világát a református Szabó Magda egész életművében szívén viseli, foglalkozik vele. Ebben a művében az író a korabeli Magyarországot mutatja be, amikor a Debreceni Református Kollégium zárt egységet képzett, irányított, kulturális központként működött, fontos részese volt a politikai közéletnek. A darab fő érdekütközése Bécs; a hatalom tényleges irányítója és Debrecen ellentéte. A „maradandóság városának" feje ekkor Domokos, a Kollégium főgondnoka, akit az osztrákok figyeltetnek, mert félnek, hogy a felvilágosodás eszméi túlburjánzanak a városban.
A történet alcíme: Szent Bertalan nappala, mely nekem a történelmi Szent Bertalan éjszakáját juttatja eszembe, ahol vallási különbségek miatt több száz ember életét ontották ki. Csokonai kirúgatása a Kollégiumból, maga Szent Bertalan nappala.
A mű címe egy ősi Francia szokásra utal. Eszerint az év egy napján a legmagasabb templomtoronyból ledobtak egy macskát, hogy a hely megtisztuljon. Szabó Magda kit választ macskának? Először azt hitetnénk, hogy Domokost, a rendőr-minisztérium vádlottját; neki amúgy is sok a bűne, elkerülhetetlennek látszik a bukása. Domokos „macskája" azonban Csokonai, a diák poéta, akinek kicsapatásával a főgondnok lelkileg vesztett.
Szabó Magda a karaktereket különleges finomsággal építi fel, Csokonai szeleburdi, meggondolatlan figurája ellenpontozni látszik Domokos bölcs, kiszámított alakját.
A macskák szerdájának a Kollégiumon kívül, fontos és izgalmas helyszíne a Csicsogó nevű kocsma, a szintén beszervezett, kémekkel teli helyiség, a fogadósnő eleven eszű Ágnese ugyancsak szeretni való. Az író egész drámáját finom humorral fűszerezi.
A macskák szerdája hagyományos dramaturgiát használ, felépítettségében, szerkezetében alkalmazkodik a megszokott formákhoz.
A darab nyelvi minőségét tekintve, nemes anyagot képez, Csokonai korába visz, s a korabeli latin szavakat citál elő, például szédesz, vagabundus, preceptor stb.
Szabó Magda azon kívül, hogy a Csokonai kirugattatásának stációit mutatja be, éles történelmi korképet ad az 1790-es évekről is. Közben zajlik a történelem, amelyről a befogadó a szereplők egy-egy mondatából értesülhet: Martinovicsék kivégzése, Robespierre Franciaországban, Voltaire írásai, Kazinczy letartóztatása. A macskák szerdája minden részletében kidolgozott és pontos képet ad a szereplőkről, az események láncolatáról, a feláldozás szomorúságáról, amikor is Csokonai vált a kényszer és diktatúra macskájává.

Mocsár Zsófia Alexandra

Debrecen, 2010.08.06.




Szilágyi Andor: Leánder és Lenszirom


Szilágyi Andor darabjában szerepel kobold, király, „Vaknadály", minden izgalmas teremtmény, ami egy izgalmas történethez kell. Az író által meghatározott műfaja: mesejáték. A szerző ugyanakkor nem él a már a megszokott felütés-sémákkal: egyszer volt hol..., hanem egy új világot alkot, mely alkalmazkodik az archetípusokhoz, ugyanakkor viszonyrendszerében felnőttekhez is szól.

A cselekmény központi problémája, hogy Leánder és Lenszirom egymásra találjon. A jó és a gonosz mintái Szilágyi Andor meséjében nem határozhatók meg olyan pontosan, mint a mesékben a „gonosz boszorka" és a „jó tündér" esetében. Csupán érdekütközés történik, hiszen Leánder, a kobold foglyul ejti Bölömbér királyt, akit csak úgy enged el, ha az odaadja az egyetlen dolgot neki, ami Leándernek nincs. Ez pedig Lenszirom, Bölömbér 16 éves lánya. Dramaturgiailag elkerülhetetlen, hogy egymásba szeressenek.

A történetben a szereplők mindegyike bájosan megalkotott, szeleburdi személyiség. Az író „töndér és horkoláb" kifejezést használ, ezzel beépíti a dajkamesék elemeit, és a befogadóban felsejlenek a gyermekkor mesehallgatásainak élményei. Bogyó figurájából, aki szintén kiforrott jellemtudattal bíró karakter, sok humort húz elő belőle az író. Nevének szégyenét felnagyítja, s így néhol a mese is egyfajta humoreszkké válik. (Kiváló példa erre Alföldi Róbert rendezése.) Feszültségteremtést Szilágyi Andor az út folyamán ér el, akkor, amikor Leánder és Lenszirom egymástól függetlenül küzdenek saját magukkal, az érzéseikkel. Lelki és fizikális utazás ez, amíg a szerelmes párok meg nem találják egymást.
A mese sokrétűvé és gazdaggá válik azzal, hogy visszatérő népdal elemek fedezhetőek fel benne s, hogy örökérvényű témája a szerelem. „Megéri ez a sok hűhó semmiért?" hangzik az egyik szereplő szájából. A jól ismert Shakespeare-mű címe a mesében utalást enged arra, hogy biztosak legyünk abban, hogy a történet ugyanúgy szól gyerekeknek, mint felnőtteknek.

A személyes válaszom a fenti kérdésre: igen, megéri. Mert a mese „Happy End"-je a teljes boldogság, amit a karakterek méltán kiérdemeltek.


Mocsár Zsófia Alexandra

Debrecen, 2010.08.06.





Alterego

Zsófi csalafintaságaiból

Dramaturgot keres a barátom
(Facebook bejegyzés)

2011. február 16. 14:30

Kérem barátaimat, ismerőseimet, hogy segítsenek ennek az embernek. Garantáltan jó ügyet szolgál. Idemásolom a nekem írt levelét:
„Dramaturgot keresek!
Boldog lennék, ha valaki segítene nekem abban, hogy dramaturgot találjak készülő dokumentumfilmjeimhez. Tervezett, részben már elkezdett filmekről röviden a következőket tudom „elmondani”, leírni. A megszólított és a jövőben megszólítandó „szereplők” mindegyike cigány ember.
Elöljáróban, közös ügyünkről, közös jövőnkről szóló beszélgetéseket szeretnék folytatni az érintettek egy csoportjával, a cigányokkal. A már felvett, rögzített anyag szereplői: polgármester, óvónő, ügyvéd, újságíró, segédmunkás,- aki negyedéves joghallgató, rendőr, filozófus és még… A közös bennük, hogy mindannyian cigányok. Én, (K. L.) rokkantnyugdíjas vagyok, semmilyen stúdióhoz, alkotóközösséghez nem tartozom, és nem vagyok cigány. A közösség, a társadalmi problémák iránt nyitott, érzékeny civil vagyok.
Még talán azt megemlítem, hogy három szociofotós könyvem jelent meg és egy dokumentumfilmet készítettem. Eddigi, hogy úgy mondjam „alkotói munkámhoz” anyagi segítséget, támogatást legszűkebb családomtól kaptam. Autodidakta fotós és filmes vagyok.
Az eddig leírtakból az is kiolvasható, hogy csak olyan alkotótársakat keresek, akik a dramaturgi munkát nem tekintik anyagi forrásként. Bízva abban a reményben, hogy talán léteznek még olyan emberek, akiknek nem az anyagi javak a legfontosabbak.
Ha valakit „megérintett” a fentebb leírt néhány mondat, személyes találkozás és beszélgetésben bővebben is faggathat terveimről, konkrét elképzeléseimről.

Barátsággal:

Kudelich Lajos






Bodza W. Mihály CV


Bodza W. Mihály (1968 − ?)


1968. augusztus 21-ére virradóra született Komáromban. Apja fedélzetmester, később uszálykormányos, a Komárom és Regensburg közti Duna szakaszon. A család a hajón élt.
A fiú szeme születése után hetekig nem nyílt ki. A problémát végül Budapesten, egy fiatal, indiai származású doktor segítségével orvosolták.
Későbbi élete során ez a „szemzár” időről időre visszatért. 1978-ban, egy nyári táborban, nagy hatással volt rá Öveges József, az ismert fizikus, aki több előadást tartott a táborozóknak. Ettől fogva házi kísérleteket végez a hajón, később a házuk udvarán felállított bódéban.
1981-től a családfő a MAHART Hajójavító üzemében vezető beosztásban dolgozik, a család egy Római parti szolgálati házban él.
Az 1991-ben vízre bocsátott legendás áruszállító hajó, a Baross első próbaútján Mihály is részt vesz.
1982-ben, egy óbudai gimnáziumban kezdi meg középiskolai tanulmányait, de az első tanév után a mechanikai műszerész szakmát választja.
Fotózással is ekkor kezd komolyabban foglakozni.
1984-ben első díjat nyer „A mi Dunánk” című fotópályázaton. Rendszeresen jelennek meg felvételei a különböző természettudományos és technikai lapokban.
A sikeres műszerész szakvizsga után segéd-könyvtáros a Szépművészeti Múzeum kivételes, régi könyvállománnyal büszkélkedő Könyvtárában. Művészettörténeti ismereteit ekkoriban alapozza meg.
1984 és 1987 között színész, majd zeneszerző a Monteverdi Birkózókörben. A színházban az általa fejlesztett fénytechnikai és vetítési eszközökkel dolgoznak.
1987-ben felvételt nyer a Budapesti Műszaki Egyetem Természettudományi Karának Fizika szakára. A kötelező katonai szolgálat alól, látásproblémaira való tekintettel felmentést kap.
A berlini fal leomlása előtti időket a politikai aktivitás jellemzi: számos ellenzéki kiadvány sokszorosításában és terjesztésében vesz részt. A politikai rendőrség figyelmét is magára vonja. Az évtized legjelentősebb tömegdemonstrációja, a Dunakanyar Barátai által szervezett országos munkalassító mozgalom egyik hangadója.
1989-ben saját kísérleti színházi csoportot alapít B TRUPP néven, amely a mozgást, a filmet, a kortárs zenét, performance-ot fuzionálja újfajta szcenikai hatásokkal. A kollektíva négy földrész számos fesztiválján lép fel.
1990-ben miniszteri engedéllyel a Magyar Képzőművészeti Főiskola díszlet- és jelmeztervező szakán is megkezdi tanulmányait.
Bár mindkét oktatási intézményben beilleszkedési problémákkal küzd, a Műszaki Egyetemen 1992-ben, a Képzőművészeti Főiskolán 1995-ben sikeresen diplomázik.
1994 óta szerepel hazai és külföldi, egyéni és csoportos képzőművészeti kiállításokon.
1995-ben diplomamunkájával elnyeri a Prágai Nemzetközi Szcenográfiai Quadriennálé Diákszekciójának „Ezüst Versatil ” díját.
Az 1980-as évek underground korszaka után, az 1990-es évek második felétől professzionális színházi előadásokhoz, filmekhez készít látványterveket, zenét ír, belsőtereket, lakásokat, kaszinókat és más különleges funkciójú tereket tervez, kiállítási installációkon dolgozik.
1996-ban az Instituto Latinoamericano de Creación e Investigación Teatral, Caracas meghívására színházi csoportjával részt vesz a „Nemzetek Fesztiválja” programon, ahol előadásuk elnyeri a fesztivál fődíját, a „La Luna de Plata” plakettet és a vele járó 5000 dolláros jutalmat.
Ebben az évben ismételt szemproblémái miatt felkeresi egykori indiai orvosát az
chennali Udhi klinikán, ahol megismerkedik későbbi feleségével, akivel a Pilisben
találnak otthonra.
1997-től különböző elektroakusztikus zenei formációk tagja.
1998-től mintegy tucat független film társalkotója. A 2001-ben Medvigy Gáborral közösen jegyzett 70 perces fikciós filmjük komoly nemzetközi figyelmet kelt, a munka elnyeri a berlini Független Film Fesztivál fődíját, a trieszti Szabadesés Fesztivál fődíját, valamint a Független Producerek Európai Szövetségének kitüntető oklevelét és projekt finanszírozási támogatását.
1999-ben, szembetegségét eltitkolva, AFF-es ejtőernyős képzésre jelentkezik.
2000-től a madártávlati felvételek inspiratív hatása kimutatható látványtervezői munkásságában.
A legkiválóbb magyar színházművészek alkotótársa. Több kőszínházi és alternatív produkcióban dolgozik együtt olyan meghatározó egyéniségekkel, mint Ascher Tamás, Bodó Viktor, Hervé Diasnas, Fehér György, Gaál Erzsi, Halász Péter, Jeles András, Máté Gábor, Josef Nadj, Paál István, Schilling Árpád, Zsótér Sándor.
2000-től számos külföldi színházban tervez díszletet, visszatérő vendégművészként dolgozik többek között Bécsben, Berlinben, Prágában, Tel Avivban, Montreálban Melburne-ben, Honkongban és Szöulban.
2001-től környezetvédő flashmobokban, utcai akciókban vesz részt.
2002- ben „Bauhaus” típusú, intermediális iskolát alapít Bakelit néven. Tanítványaival létrehozza a „Why the people sing” kortárs elektronikus zenei formációt. A csoport a Közép-európai alternatív zenei szcéna szinte valamennyi helyszínén föllép.
2003-ban megjelenik első zenei DVD-jük, „Porqué canta el pueblo” címmel.
2003-től mester a Magyar Képzőművészeti Egyetem Látványtervező Tanszékén.
2003-ban a Prágai Szcenográfiai Quadriennálé Diákszekciójának kurátora és a Nemzeti szekcióban bemutatott, „Kubus” című térkonstrukció egyik alkotója. A művet a szakmai zsűri az „Et in Arcadia Ego” különdíjjal jutalmazta.
2004-től vendégprofesszor neves európai művészeti egyetemeken: IPH, Berlin; Central School of Drama, Edinburgh; Academy of Theatre Design, Leeds; Josef Svoboda College, Dublin.
2005-ben folyóiratot alapít Látvány és Valóság (LáVa) címmel. A magyar és angol nyelven kiadott lapnak 2010-ig főszerkesztője.
A pilisi házban berendezett műhelyében számos kollégája, barátja dolgozik. Nyáron szabadegyetemet, kurzust vezet a transzparens és a tükröződő felületek együttes használatának lehetőségeiről.
A LáVa Független Színházi Társaság egyik munkatársaként több, szociális problematikával foglalkozó előadás társalkotója. Magyarország apró falvaiban, cigánytelepeken, peremvidéki településeken drámapedagógiai, társadalomkutatási és kulturális alapú vidékfejlesztési terepmunkát végez.
2006-ban fotózás közben megsérül egy budapesti utcai zavargásban.
2007-ben életmű kiállítása nyílik a berlini Galerie Hermes-ben. A tárlatot a rákövetkező évben bemutatja bécsi Haus Janus és a lyoni Claque Institut. Budapesten egy kispesti magángaléria, az AKVA fogadja be és állítja ki az œuvre egy részét.
2008 és 2009 között a VOLT Kulturális és Esélyegyenlőségi Telephely mentora. Az egykori áramfejlesztő épület tetejére űrhajós leszállópályát tervez barátaival. Ekkor lép kapcsolatba a KIK Kutató Intézet munkatársaival, akik bevonják a Hattyú csillagképben található Cygnus X-3 csillagrendszer, más szóval az univerzumban jelenlévő ötödik dimenzió kutatásába.
Műhelyében térmanipulációs kísérletekbe fog.
2010-ben a genfi Large Hadron Collider részecskegyorsító munkatársaival Münchenben bemutatják a “Láva” című előadásfolyamot, amely táncosok, operaénekesek, köztük fogyatékkal élők közreműködésével a tér- és dimenziókutatási tevékenységének egyfajta művészi összegzése.
A produkció művészeti és tudományos körökben is rendkívüli indulatokat szít. Tény, hogy a harmadik előadás után ismeretlenek felgyújtják a díszleteket.
2010-ben a LáVa Alapítvány Budapesten is bemutatja a művet. Ennek kapcsán az alkotókat több ízben megfenyegetik, utóbb a színházi teret és a jelmezeket, díszleteket megrongálják.
Ugyanebben az évben, 2010-ben “Hámozott dinnye” című alkotásával elnyeri az új-zélandi Aucklandban rendezett World Stage Spaces Competition fődíját.

2010 októberében ejtőernyős ugrást hajt végre az ökológiai katasztrófával sújtott Kolontár környékén. A vörösiszap tározó átszakadásáról készült fényképeinek zömét az ellene indított szabálysértési eljárás során elkobozzák. Kicsi, amatőr gépében maradt felvételei bejárják a világsajtót.
2010 késő őszén Prof. Leela Shastri indiai származású, Londonban élő esztéta, Bodza régi barátja és egyik legfontosabb szellemi partnere életút interjút készített vele, amit a BBC Art Channel fő műsoridőben sugárzott.
Ez az utolsó hangdokumentumunk róla.
2010. december 6-án az éjszakai órákban még bizonyosan műhelyében dolgozik.
Jelenleg eltűntnek nyilvánítva.







Mihály W. Bodza CV


Mihály W. Bodza (1968 – ?)

Born on 21 August 1968 in Komárom. Due to his father’s profession, first boatswain then barge steersman on the Danube between Komárom and Regensburg, the family lived on the water.
The eyes of the newborn were shut for weeks after his birth. The problem was eventually solved in Budapest with the aid of a young doctor of Indian descent. 
This “eye latch” was to return on a regular basis later in his life. In the 1990ies he spent several months at an eye clinic in India. This is where he met his future wife, with whom he settled in Hungary in the Pilis hills, in a house purchased by the couple.
In 1978 in a summer camp he was strongly influenced by József Öveges, the famous physicist, who held several lectures to the campers. From this time onwards he carried out several home experiments on the boat and later in a hut set up in their yard.
From 1981 the head of the family worked as the leading designer of the MAHART Shipyard. His name can be associated with the plans of the most modern self-propelling river cargo vessel of the decade.    
Mihály is one of the participants of the first test run of the Baross, launched in 1991.
In these years the family had already been living in an official residence on the Roman Bank in Budapest.
The boy begun his high-school education in 1982 in a Budapest grammar school, but after the first school year he choose to study as a mechanical technician.
This is also when he got into photography more seriously.
In 1984 he won the first prize of the photography competition titled ‘Our Danube’. His photos were regularly published in various nature and science magazines.
After his successful technician exam he started to work as an assistant librarian at the exquisitely rich library of the Museum of Fine Arts, full of old book rarities. It is here that he grounds his knowledge in art history.  
Between 1984 and 1987 he worked as an actor and later director at the Monteverdi Wrestling Club. The theatre used the light and projection technology developed by him.
In 1987 he became a student of Physics at the Faculty of Natural Sciences of the Budapest University of Technology. Due to his sight problems he was exempt from military service.
The 1980ies were filled with political activity: as designer of numerous events of the political opposition he attracted the attention of the political police. He was the spokesman and image designer of the most important mass demonstration of the decade, the nation-wide work slowing movement organized by the Friends of the Danube Bend.
The times preceding the fall of the Berlin Wall could be characterized by an intensive political activity: he took part in the copying and distribution of many oppositionary publications.
In 1989 he founded his own experimental theatre company which merged movement, film, contemporary music, performance art with novel scenic effects. The collective toured their productions on numerous festivals of four continents – performing more than one hundred times.
In 1990, with the Minister’s special permission, he started to study set and costume design at the Hungarian University of Fine Arts.
Despite his numerous conflicts with his teachers – often stirred by political reasons – he manages to graduate from both institutions: in 1992 from the Technical University, and in 1995 from Fine Arts.
In 1991 he contacted his one-time Indian eye-specialist due to his renewed sight problems.  
Since 1994 has been present at numerous national and international individual and group fine arts exhibitions.
In 1995 with his thesis work he won the ‘Silver Versatil’ prize of the Student Section of Prague Quadriennal.
After the underground era of the 1980ies, from the second part of the 1990ies he turned towards designing sound and light to professional theatre performances, films. But he also wrote music, made the interior design of flats and casinos and other spaces with special functions, also active as  a designer of exhibition installations. 
In 1996 at the invitation of the Instituto Latinoamericano de Creación e Investigación Teatral, Caracas he took part in the ‘Festival of Nations’ program with his troupe, where their performance won the main award of the festival, ‘La Luna de Plata’ plaquette and the 5000 $ prize.
From 1997 he has been member of different electro-acoustic bands.
From 1998 has been co-author of about a dozen independent films. The 70-minute fiction film produced in 2001, together with Gábor Medvigy, brought him international fame, winning the main award of the Berlin Independent Film Festival, the main prize of the Freefall Festivalin Trieste, just as the Honorary Award of the Association of Independent Producers of Europe, together with a project grant.
In 1999 he enrols in an AFF parachute training by concealing his former eye-illness.
From 2000 the inspiring effect of birds eye view photos is conspicuous in his stage design.
Artistic partner to the most important Hungarian theatre practitioners. Works together in several independent and established theatre productions with such influential personalities as: Viktor Bodó, Gábor Máté, Erzsi Gaál, István Paál, György Fehér, Sándor Zsótér, András Jeles. Tamás Ascher, Herve Diasnas, Josef Nadj, Peter Halász.
From 2000 he has been working as a set designer in various Hungarian theatres and also abroad in Vienna, Berlin, Prague, Tel Aviv, Montreal, Melbourne, Hong-Kong, Seoul etc.
From 2001 has has been part of environmental flashmobs and other street happenings.
In 2002 he is the founder of a “Bauhaus”-style intermedia school. With pupils he founds ‘Why the People Sing’ an ensemble of contemporary electronic music. The group has been present on virtually all Central European stages of alternative music.
In 2003 they issued their first DVD, titled ‘Porqué canta el pueblo’ 
From 2003 professor at the Scenography Faculty of the Hungarian University of Fine Arts.
In 2003 curator of the Student Section of the Prague Quadriennal of Performance Design.
In 2003 the space installation titled ‘Cubus’, presented at the Hungarian national section of the Prague Quadriennal, of which he was one of the designers, received the ‘Et in Arcadia Ego’ special prize awarded by the professional jury.  
From 2004 he has been a guest lecturer at different prestigious arts universities in Europe: IPH, Berlin; Central School of Drama Edinburgh; Academy of Theatre Design, Leeds; Josef Svoboda College, Dublin.      
In 2005 he founded a magazine, titled LaVa, Látvány és Valóság (Vision and Reality). Editor- -in-chief of the Enlish and Hungarian bilingual magazine until 2010
In his workshop furnished within his house in the Pilis many of his friends and colleagues work. In the summer he hosts a free university and different courses. As a member of theLaVa Independent Theatre Collective he brings to life many performances which deal with social issues. He carries out field work of drama pedagogy, social research and rural cultural development in small villages, gipsy settlements, marginal townships.
In 2006 he got injured in a street demonstration in Budapest, while taking pictures.
In 2007 he opened a retrospective exhibition in the Galerie Hermes, Berlin. The exhibit is taken the following year to the Haus Janus in Vienna and the Claque Institut in Lyon. In Budapest a large part of his oeuvre is hosted and exhibited in a private gallery the Aqua inKispest.
Between 2008 and 2009 he was  mentor of the VOLTAGE Site for Culture and Equal Opportunity. In the site of a former power plant he designs a spaceship landing site with his friends. This is when he contacts the staff of the KIK Research Institute, who involve him in the research project of the Cygnus X-3 solar system, situated in the Swan constellation, or in other words the research on the fifth dimension present in the universe. In his workshop he initiates experiments of space manipulation.
In 2010, together with the staff of the Geneva-based Large Hadron Collider particle accelerator they present in Munich the performance-flow titled ‘Lava’, which was a sort of artistic summary of space and dimension research with dancers, opera singers, some of them living with disabilities.
The show stirs up unprecedented emotional storms in both the artistic and the scientific circles, which might be one of the reasons why, after the third performance, the performance set is set on fire by unknown perpetrators.  
In 2010 the LaVa Association also put up the show in Budapest, with financial support from Brussels. The artists were threatened several times, later the theatre space and the set were vandalized.
In the same year, in 2010, with his show titled Peeled Melon he won the main prize, the Black Moa Award of the World Stage Spaces Competition organized in Auckland, New-Zealand.
In October 2010 he performed a parachute jump over Kolontár, the village struck by the ecological catastrophe. The majority of his footage on the red mud flood, caused by a breach in the dam wall of the storage pond, was confiscated by the authorities during the police investigation against him. The photos which he managed to keep have already circulated world press.
In the late autumn of 2010, Prof. Leela Shastri, professor of aesthetics, conducted a life-course interview with him, broadcast prime-time on the BBC ART channel.
This is the last sound document of him.
On 6 December 2010 he was still seen working in his office.
At present he is reported missing.


MY ART

Mikor nyit az éjjel-nappali?
Ha a csoki csokoládé, akkor a ropi az ropoládé?
A balaton szelet miért nem hullámzik?
Mit keres a húsvéti nyuszi temetésén a mikulás?
Hogyan lehet PowerPoint prezentációból videó fájlt csinálni?
Lesz ebben a szezonban fűtés támogatás?
Miért nem fárad el a ventilátor?
Milyen színű a tükör?
A szonda kimutatja ha Cherry Queen-t eszek?
Honnan lehet letolteni sims 2 kiegeszitoket vagy sim3at?
Miért kell kimosni a törölközőt, ha mosakodás után tiszták vagyunk?
Isten a vízözön után életfogytiglanit kapott?
Visszafagyaszthatom a darált húst?
Isten a vízözön után életfogytiglanit kapott?
Létezhet -e genetikai alapon működő biológiai fegyver?
Mit jelent a szemészeti beutalón a V. :0,5 érték?
Mennyi idő alatt küldenek ki egy supershop kártyát ha, már kitöltöttem az igénylő lapot?
Jegyzőnél hatósági bizonyítvány illetékköteles?
Horkolásra van valami gyógymód?
Hány perces egy gyógytorna az SZTK-ban?
Mekiben a prémium csirke salátában milyen sajt van?
Melyiket vegyem:iphone4 vagy galaxy tab p1000?
A whiskyt mivel lehet még a kólán kívül keverni?

*
hallgatni vágytam-eltűntem-magányban-gyűjteni-felkészülni-levegőt venni.
levegő beszív-fokozatosan kifúj.
csendes-volume fel.
UP.
rövid.tömör.

*



Fiktív színházam két vázlata


Az épület Budapesten, a Hősök terén helyezkedik el. A PAUSE névre hallgat. Jelenleg láthatatlan.



Fiktív színházam, november-december havi improvizációs előadásai, programjai.
(A TRAFÓ műsorfüzete és azon belül érdekes szavak mentén haladva)
1.ELŐSZÓ
illegalitásba
kortárs
eldőlt
romok
performáltunk
repülni
robotok
szünet
kísérletezést
próbálom
elfelejtettem
bárki
zuhannánk
interaktívak
technika
abszurd
hatalom
látványos
Fiktív színházam, mely illegalitásba temetkezik; a kortárs eszmék mentén halad előre. (Vannak kortárs eszmék?) Kísérletezünk robotokkal, repüléssel, zuhanással, látvánnyal. A hatalom abszurditását elfelejtjük. (Ilyen van?)
NOV.02.
totális
bűnhöz
agresszívan
forradalom
A hónap nyitányaként, nézőink egy tüntetés résztvevőivé válnak. Fiktív forradalom a wc-ben. Elfogyott a papír címmel. 
NOV.04-05.
stroboszkópot
út
formák
dinamikus 
rohanó
szellemi




A cél, hogy játékosaink minél gyorsabban fussanak végig életükön. Kezdetben az útkeresés problémái, majd a rohanó világ viszontagságai. (Közhely.) A performance célja: ismerkedés a színészekkel. (Csak színészek?)
NOV.06.
aprólékos
komolytalan
követhetetlen
átélhető
futurisztikus
kellékei
kihagyhatatlan
ellenkezik
tudatalatti
továbbgondolás
Időutazás a fiktív színházam terében. Pont. Képzelőerő kinyitva.
NOV.09.
alszanak
csalódtam
elrajzolok
kilátni
nincs
térbeli
absztrakt
éber
rafinált
projekció
Hajnali előadás, melyben a nézők egy három dimenziós festésbe csöppennek. 
GALÉRIA:
elemző
hadi
sorozattá
emlékezet
történelmi
Kiállítás a nulladik világháború fotóiból.
NOV.11-12.
varr
kiáltották
börtönt
kézfej
Színházunk börtönné válik; ebben a két napban bejárás, illetve kijárás nincs. Műhelymunka.
NOV.13.
szabad
vetítés
együttlét







Szabadulás. A műhelymunka levetítése.
NOV.14-15.stb.
prófétája
vonatról
játszótérre
megrémülsz
meggyűlölsz
semmiről
világos
Külső helyszín: játszótéri improvizáció. Egy gyerek a játszótér prófétája-címmel.
NOV.16-17.
csönd
töredékesen
elfojtott
fölbolydult
néma
Egy múmia élete. 
NOV.18.
űrhajóülést
körülhatárolt
térnek
körkökös
aktualitása
Előadás Gagarin életéről.
NOV.19.
létrehozott
együtt
kultúrára 
hagyomány
Népdal workshop. Újraértelmezés, felújítás.
NOV.25-26.
bolygó
rinyálni
beépülni
térfélen
tragédia
új
nyert
színből
Antigoné a Marson. 
NOV.29-30.
robotgép
korlátait
nyers
végpontján
eljutott
független
megfejtés





Konyhai remekművek. Etűdök gépcentrifugára.
DEC.02-03.
haldokló
lázadnak
bűnrészesek
szemtanúk
dokuszínház
Gyilkosság a nézőtéren. Nyomozás az igazgatói irodában. (Nincs is  igazgatói iroda.)
DEC.08-10.
felujított
groteszk
fémes
állandó
végső
gázálarc
emlékezetes
sercegő
zörejek
vibráló
vér
A nulladik világháború a fotók alapján életre kel.
DEC.13-14.
bizarr
vérfertőzés
De mi történt ezalatt a szomszédban?
DEC.16-19.
vakmerő
határ
unalom
cirkus
mesevilágot
hintőpor
Program 60 év felettieknek: vissza az időben, álom az álomban, kép a képben.
DEC.27.
megkerülhetetlen
jellemez
A fiktív színházam csomagolópapírral történő bevonása. A közönség leírja (rajzolja) visszajelzéseit, gondolatait, ötleteit.
DEC.28.
külföldön
operál
lüktetésével
minimalista
hangulatfestés
tintapaca
montázsai
elektronika





Erasmus-tárlat. A csomagolópapírra vetítés, festékszórás, letépés.
DEC.29.
besorolhatatlan
stációt
publikált
visszakanyarodik
analóg
megszokott
eklektika
A két hónap összegzése. Puzzle alapon, minden akcióból töredékek összeválogatva. Wagnerrel.
PARTY
DEC.30.
klasszikusok
hőseit
köntös
Invitálunk mindenkit, a záró mulatságra. Vigyázat! Joker ott van a sarokban!






































1 megjegyzés: