Hogyan tettem
bolonddá a művészvilágot?
E
címmel írt visszaemlékezést az egyik leghíresebb művészeti hoax szerzője a
minap. A memó apropója: az általa kitalált festő alkotását a Sotheby’s
értékesíti.A történet 1998-ban kezdődött, amikor William Boyd skót író
megjelentette életrajzi művét az elfeledett festőről, Nat Tate-ről, aki
öngyilkossága előtt állítólag megsemmisítette művei 99 százalékát.
A
könyvbemutató helyszíne Jeff Koons amerikai festő manhattani stúdiója volt, a
nagy eseményen pedig részt vett az új könyvkiadója születését ünneplő David
Bowie is. Arról, hogy az állítólagos absztrakt expresszionista alkotó csupán
Boyd agyszüleménye, azaz egy kitalált karakter, csak kevesen tudtak (a
misztikus művész neve a két nagy londoni galéria – a National Gallery és a Tate
Gallery – nevéből állt össze).
Hogy
a csalás hitelesebb legyen, az összeesküvők a szerző egy megmaradt művét is
prezentálták, ezt vallomása szerint maga Boyd készítette.
Az
amerikai bemutató minden képzeletet felülmúlt: nem csak bevették a trükköt, de
a jelenlévők között olyan bennfentesek is akadtak, akik saját emlékeikből adtak
hozzá a Tate-legendához. A szervezők egy héttel később megpróbálták Angliában
is elsütni a poént, de addigra a hoax lelepleződött. Azóta három dokumentumfilm
készült a kitalált festőről, Boyd könyvét pedig németre és franciára is
lefordították.
Az
író bevallása szerint arra akart rámutatni, milyen könnyű a modern
művészvilágban sztárt faragni valakiből; akciója az akkor berobbanó, szerinte
sok esetben alaptalanul agyonsztárolt friss brit hangokra is reflektált.
Tizenhárom
évvel a hoax után az alkotó most értékesíti az általa létrehozott, Bridge no.
114 című művet; a befolyó összeget jótékony célokra szeretné fordítani. Az
aukcióval egyben el is temetné az általa létrehozott figurát, de aggódik
amiatt, hogy a történet felmelegítése további keresletet szül Tate művei iránt
(gondolom, mennyire aggódik, ha 3000 és 5000 font közötti áron árulják.
*
Az
1960-as évek új matematikájának szaknyelvében jelent meg, a nyitott mondat egy
olyan mondat, melyben a változók helyére az alaphalmazból számokat
helyettesítve a kifejezés kiértékelése igaz eredményt ad.
???
*
Mi a művészet?
„Minél
tökéletesebb a művész, annál jobban szétválik benne a szenvedő ember és az
alkotó ész; annál tökéletesebben fogja az ész elválasztani és átalakítani
alapanyagát, a szenvedélyeket.”
(T.
S. Eliot)
Egy ideje sokat
tűnődöm azon, hogy valójában mi is a művészet. Pontosítva a témára való
fókuszálást, mi az, amire nem csupán én vagy te, vagy ő (és fel lehetne sorolni
a többes számú személyes névmásokat is!) azonnal rávágnánk, hogy igen, ez
nagyszerű: ez a művészet, mert valami olyasmit teremtett, ami soha előtte nem
létezett. Ha egy ilyen előzetes elképzeléseink alapján szenzációsnak tekintett
alkotást látunk, s lényegében teljességgel irreleváns, milyen művészeti ágban
is, rámondhatja-e a XXI. század embere arra a bizonyos műre, hogy igen: „Ez
kérem, hiánypótló érték, amelyet megőriznek az elkövetkezendő századok is, s
mint ritka kincset kiállítanak, archiválnak etc.", vagy, ha irodalmi műről
van szó, rekreálnak-e, például a színpadon.
És, ha netalán a
művészként identifikált egyén megismétel valamit, de az adott kor igényei
szerint (lásd gótika, neogótika etc.), akkor az új szemlélet milyen értéket
hordoz? Az ily módon létrejövő produktum beszorítható-e pusztakorlátok közé
vagy szabadon szárnyalhat, s melyik dolog az üdvözítőbb és kire nézve, a
művészre, a közönségére vagy a kritikusokéra-e?! Egyáltalán, keverednek,
keveredhetnek-e a lelki, a szellemi, a fizikai erővel létrehozott és a
mimetikus alkotások egyetlen hatalmas kompozícióban?
Mikor Richard
Wagner a Gesamtkunstwerk fogalmát megalkotta, azt mindenképpen csak a színpadon
tudta elképzelni, s még így is lehetett volna semmitmondó vagy fellengzős, ha
nem az egységet, a szintézist teremtette volna meg az általa zenedrámának
definiált műveiben.
De ne feledjük
azt, hogy lépésről lépésre elgondolta, mit miért és hogyan tesz, miként a
naturalista színpadokon Heijermans és Gerard Haumann a valódi
életszelet-lebenstück- akcióikat, mert ők bizony tényleg rothadt halakkal,
valódi szénával és lócitromokkal vélték ábrázolni a valóságot.
S akkor még csak
a színházról ejtettem néhány szót, noha innen már nem is kell az időben oly
sokat utaznunk, hogy egy érdekes kiállításon vehessünk részt, s megtekinthessük
azt a művet, amely 2004-ben Nagy-Britanniában a modern művészetek legnagyobb
hatást kiváltó művének választottak meg. Érdekes módon ez az alkotás
látogatottság, elismertség tekintetében maga mögé utasította Picasso és Matisse
munkáit is. Miért? Mert dinamizmust és lüktetést hozott a valóságba, ami azt
akarta jelenteni, hogy közönségének és az utókor egy részének deklaráltan is az
a művészet, ami éppen olyan szinten, mint Jung elmélete a pszichológiában,
szinkronicitásban van a korral. Ebben a relációban most csak arra gondolok,
hogy, amit megélünk, ahogyan a világot összességében érzékeljük, azzal
harmóniában, szimbiózisban vagyunk. Ezért aztán minden egyes pillanatunkban
képesek vagyunk újrateremteni a valóságot, észlelni, felfogni és megérteni azt.
Marcel Duchamp (1887-1968) francia festő és filmrendező, a dadaizmus egyik
alapítójának tudatos valósága azt a bizonyos lefelé fordított piszoár volt. Egy
használati tárgy, egy nem is akármilyen célokat szolgáló. Ugyancsak az előbb említett
versengés harmadik helyezettjeként pedig Andy Warhol végzett, aki az 1962-ben
készített Marilyn Monroe nyomataival érdemelte ki ezt az elismerést.
A magyar Erdély
Miklós, aki képzőművészként művelte, de túl is haladta a tradicionális
műfajokat (az akcióművészet, az environment és a koncept art jelentős
képviselője is volt), egészen különös gondolkodásmódot tett egyedi filozófiává
akkor, amikor a művészet miben létét vizsgálta. Íme, néhány gondolat az egyik
legjelentősebb művéből:
„Hogy mi a
művészet, azt megállapítani nem, csak eldönteni lehet.
Ami a bevett
művészeti ágakban közös, azt érdemes művészetnek, illetve annak lényegének
nevezni.
Fordítva: azért
tekinthetőek a különböző műfajok egyaránt művészetnek, mert ami bennük közös,
az a lényegük.
Minél
különbözőbb tevékenységeket, készítményeket tekintek művészinek, annál szűkebb
az a terület, ami bennük közös.
Minél több
különböző tevékenységet folytató egyént tekintek művésznek, annál kisebb az
esélyem arra, hogy találjak bennük valami közöset.
Ha úgy döntök,
hogy az összes műfaj minden jelentős alkotóját művésznek tartom, az őskortól
napjainkig, akkor nem tudok kimutatni tevékenységükben semmi olyat, ami
mindannyiuknál közös lenne.
Attól, hogy egy
állítás döntés kérdése, nem feltétlenül önkényes.
Hogy az alkotók
közül kiket tartok jelentősnek, természetesen az is döntés kérdése.
Jelentős
alkotónak azt tartom, aki hozzájárult ahhoz, hogy a különböző művészinek
nevezett tevékenységekben ne legyen semmi közös.
Egy bizonyos, a
művészet a valóságot vagy vágyainkat tükrözi vissza, s ezt teheti spontán és
jól kidolgozott logikai gondolkodásmóddal, de a létrejövő alkotás esztétikuma
már a befogadótól függ.”
(Erdély
Miklós: Marly tézisek)
Ezek alapján
eldönthető-e, mi is korunkban a művészet, mire kell reflektálnia, milyen utakat
válasszon az, aki bármelyik ágát űzi? A válasz egyértelműen nemleges. Ellenben
ugyancsak Erdély Miklós az, aki „A művészet mint üres jel" című munkájában
részletesebben megvizsgálja a magyarországi perspektívákat, s arra a következtetésre
jut, hogy a mi társadalmunk egyszerűen nem képes nyitni, mert a politikai
akarat is azt sugallja, hogy ─ amit anno Petőfi után Pató Pál jelenségként
definiáltunk, vagy a Mikszáth Kálmán-i dzsentri világ maradványaiként hozzánk
nőt ─, ragaszkodjunk csak a régihez, mert ez a legjobb mód arra, hogy
szuverenitásunkat mások megőrizzék.
Mindeközben
persze olybá tűni, hogy a mi művészetünk kiteljesedik, hiszen elfoglaljuk
magunkat. Hogy tesszük ezt? Leginkább belesüppedünk a magunk kis világába (Az
orosz irodalom oblomovizmus definíciója illene talán legjobban a
szituációra...), s nem járunk tárlatokra, színházba, könyvbemutatókra és
beszélgetésekre, hiszen mi bizony már mindent tudunk, s ne bombázza senki sem
az elménket holmi agyament ötletekkel, mert egyszerűen nem is lennénk képesek
befogadni azokat. Ezt az utóbbi tényt persze nem ismerjük be, hiszen éppen
ezért jó nekünk ott, ahol tartunk, miképpen a társadalomnak és a mindenkori
hatalomnak is. Így aztán pillanatemberek (Gondoljunk csak a Csillag születik, a
Megasztár és hasonló Tv Show-kra!) próbálják definiálni a saját művészetük
mibenlétét. ─ Nem kívánok kitérni arra a tényre, hogy nyilvánvalóan művészetnek
vélem, ha valaki a saját tehetségével létrehozott alkotással jelenik meg a
médiában! ─, miközben egyre inkább aktuálissá válnak Erdély Miklós szavai is:
„Az újságok tág
teret adtak és adnak az őket (minket) megbélyegző nyilatkozatoknak, felületes,
gerinctelen epigonoknak, nyugatmajmoló, divathóbortok után futó
percemberkéknek, vagy egyszerűen szélhámosoknak nyilvánító cikkeknek és
kritikáknak."
Ismerős.
Miképpen az is, hogy a politikai érdekek lehetetlenné tesznek olyan
csoportosulásokat, amelyek másként gondolkodnak (íme, egy 2011 februárjában
született nyilatkozat: „A Tűzraktér Független Kulturális Központ és Alkotóház
6. kerületi önkormányzattal folytatott tárgyalásai a napokban megdöbbentő
fordulatot vettek. Számunkra jelenleg ismeretlen okokból a Tűzraktér Hegedű
utcai épületében az eddig támogatott kulturális és művészeti tevékenységünket a
terveik szerint ellehetetlenítik.
„Március 31-ével
a 374 főt befogadó ALKOTÓHÁZUNKAT KIÜRÍTÉSRE KÖTELEZTÉK!”), mert az előbb-utóbb
sértené az ő jól felépített világukat is, habár ez csupán fikció, s ijedtén a
művészi valóság része kell, hogy legyen bármilyen tevékenység folytatása is,
hiszen a művészet szuverén és autonóm dolog, s ne feledjük, hogy meg kell
találnia a befogadó közegét is.
S ha befogadó
közeg, akkor számomra azonnal a színház világa ugrik be. Hogyan is nyilatkozott
1968-ban Peter Brook a művészi visszatükrözés ezen eszközéről? Különböző
színháztípusokat különböztetett meg, amelyekre nagyjából a következő dolgok
érvényesek:
Holt színház: minden olyan kellékkel
rendelkezik, amely egy jó előadáshoz szükséges, de mégis stílust játszik és nem
drámát, tehát megkövesedett.
Szent színház: a
láthatatlant varázsolja láthatóvá. Célja a mélyben meglévő érzelmi és értelmi
indítékok vizualizálása.
Nyers színház: a közönséget úgy teszi a
játék aktív résztvevőjévé, hogy eltünteti a negyedik falat (Ez az a fal, amely
a játékosok és a nézők között húzódik.).
Közvetlen
színház: a társadalmi eseményekre és az emberek szerepére választ kereső,
azonnal reagáló színház.
Nos, nem
véletlenül volt ez utóbbi Brook ideálja, s, ha szétnézek a mai profi
irodalmárok, képzőművészek etc. között, akkor az ő reakciójuk leginkább az
azonnali és egyedi leképzés, reagálás a hétköznapok által felvetett kérdésekre,
s a magánéleti történéseikre egyaránt. Ez a jelenség szerintem legeredetibb
formában az ÉS Parti Nagy Lajos által jegyzett magyar meséiben
(http://www.es.hu/_partinagy_; magyar_mesek) figyelhető meg. És naná, hogy
művészi szinten még akkor is, ha a forma és a nyelvezet nem megszokott, de
valaha így indult útjára a mese is, amely a szájhagyományozódás útján akár
egészen más tartalmakat is beemelt a motívumkincseibe, mint, amelyek ma
jellemzik.
Az irodalmi
szövegeket egyébként is nagyon nehéz dekódolni, legyen az bármilyen műnemű
alkotás, mert egyszerűen elintézhetőek azzal, hogy nem megfelelőek, mert ez és
ez hiányzik belőlük, s néha nem vagyunk képesek meglátni az útjelző fákat az
erdőben, de ettől még valami tetszésünk tárgya lehet, s így többletet adhat
jellemünkhöz, szépérzékünkhöz etc., s nem kell azon töprengenünk, hogy az adott
műnek mi is a kategóriája, metafizikai és egyéb mondanivalója, struktúrája...
Eredeti lehet
valami, ami a döbbenetet írja le éppen úgy, mint az, ami botrányos,
elkeseredett, problematikus, eretnek, lázadó, s a hősök és történeteik is
épülhetnek az ősmintákra vagy egy teljességgel új világlátásra, optimizmusra,
humorra, cinizmusra, gúnyra és sorolhatnám.
Hogy számomra mi
a művészet? Minden, amit az emberi elme és végtagok (kéz, láb, akár bizonyos
betegségek miatt a száj) játéka hoz létre, s ezért aztán nem más, mint a lélek
számít: az alkotó elme, s a megvalósítás szintjének kreativitása, amely bármely
művészi tevékenységet olyan élettel képes megtölteni, amelynek egyetlen szelete
az enyém is, akkor az bizony már művészet.
Felhasznált
irodalom:
Erdély Miklós: A
művészet mint üres jel
Erdély Miklós:
Marly tézisek
Marcel Duchamp:
A teremtő aktus
Peter Brook: Az
üres tér
Internet:
http://hvg.hu/kultura/20041203piszoar
Mocsár Zsófia Alexandra
Mocsár Zsófia A. (R141) – ELTÉVEDVE
RENDEZŐI
KONCEPCIÓ
Eltévedni a jelek világában, mint egy idegen
nagyvárosban.
Banális helyzet, de ha jól odafigyelünk, rengeteg pszichológiai
finomsága van. Mindenkivel megesett már, velem is. Elügyetlenkedni valaki
lepattintását, az abszurditásig kínos félreértésekbe
sodródni - ahonnan már egyre kevésbé van visszaút.
Üldözés és menekülés: az egyoldalú szerelem, a nem
kívánt udvarlás ezt a szerep-párost kínálja fel résztvevőinek. De mi van, ha az
Üldözött úgymond nem akarja megbántani az üldözőt, ezért nem adja egyértelmű
jelét a visszautasításnak. Ha minden hátsó szándék nélkül, de mégis: húzza. A
lány fiatal. Most költözött fel Pestre. (A Moszkva teret Széli Kálmánnak
hívja.) Ártatlansága balfaszság. A srácnál minden helyzeti előny (korkülönbség,
helyismeret), tudhatatlan az oka, miért nem jön be a lánynak. A fiú még csak
udvarol, de már mindenben jelet lát, mintha szerelmes len-ne, és nem is téved
nagyot, hiszen minden jel. Könnyű félreérteni. Aki udvarol, még nem szerelmes,
de már hergeli és áltatja magát. Muszáj magabiztosnak lennie. A vakságig
lelkes. Közben szerepet játszik, így van ez minden randevún: azt hiszi,
figyelve van, igyekszik szabályozni minden gesztusát. A lány pedig már nem tud
kiveckelődni kegyesnek indult hazugságai labirintusából.
Gyanús lett az út alatt bármikor a srácnak, hogy a
lány rokonai, akikhez éppen kíséri Őt, nem is léteznek? Akkor a nézők számára
miért világos ez már az első pillanatban? Az igazság a részletekben lakik, de
részlet annyi van, és mindegyik annyiféleképp értelmezhető. A néző
„drukkolhat" mindkettejüknek, hiszen ugyanolyan esetlenek és egyben
szerethetőek. A fiú lelkesedése a történet végén éppolyan szomorú és magányos,
mint a helyzetet valahogy mégis megúszó lány bolyongása az ismeretlen
városrészben.
A film anyaga különösen alkalmas ennek a kettős
etévedettségnek a megjelenítésére. A képkivágásokban totálok és premier plánok
váltogatnák egymást (a film első felében inkább közelik, majd totálok). A
minimalista dialógus félreértésekből és kínos csendekből, átlátszó
terelésekből, megjátszott érdeklődésből és elügyetlenkedett bókokból áll össze.
Vagy inkább indul újra és újra. Színészi improvizációt felhasználva szeretném
létrehozni a végleges szöveget. Fontos számomra a két szereplő
megszólalásainak, gesztusainak hitelessége, így a játékmód kisrealista, ebből
emelnék ki apró mozdulatokat közelikkel. A képkompozíciókban a totálokban
szeretnék szimmetrikus, perspektivikus képeket használni, ellentétben a
közelikkel, melyek gyakran asszimetrikusak. A két szereplő kiválasztásánál
szintén törekedtem az ellentétes alkatú karakterek kiválasztására (a lány
alacsony, kerek arcú, míg a fiú magas, vékony). A film fényelése kékes, hideg
pasztell képi világú. Ez a színezet rímel az elveszettség érzésre.
Fiktív színházam, november-december havi improvizációs előadásai, programjai.
Utópia
Elolvastam
néhány tanulmányt, így most megírom azt az esszét, amely az én
interpretációmban próbál bemutatni egy jelenséget, majd elküldöm e-mailben,
hogy nyomtatásban is megjelenhessen. Az előbbi mondat jelenleg a számítógépemen
található. Egy üzenet. Ez az üzenet azonban telítve van információkkal:
egyszerre található benne a múlt, a jelen és a jövő: az írás- és olvasni tudás
természetessége. Nincs a valóságban tárgyilag megfogható nyoma (Hacsak nem
nyomtatom ki!), de manuális jele a kezemnek sincsen. Megnyomom az elküldés
gombot és azonnal megérkezik a szöveg, nem szükséges már beletetoválni egy
kopasz fejbe, tintát venni, borítékba zárni stb. Világosan látszik: ma már az
üzenetek átadása azonnali folyamat. Ellenben a tartalom formája megváltozott,
egyfajta új nyelvet kapott: OMG, J, LOL, pill stb. A chat, az sms azt követeli, hogy
a legrövidebb időn belül reagáljunk. Így rövidítünk: idegen szavakat
köznyelvesítünk (és azt is rövidítjük). A számítógépes karakterek megértéséhez
az agyunk melyik részét használja? A
jobb, azaz a képzelet, a kép agyféltekét? Ha ez így van, akkor a mai internetes
írás egyfajta technikai kép? A Vilém
Flusser által említett technoképzelet idáig terjed vagy innen indul? Új képi
műfajok jelennek meg az internet hatására, például a mémek egy
csoportja. Alapjában, az internetes mém egyszerűen egy digitális fájl
vagy hiperhivatkozás. A tartalom állhat egy módosított, vagy módosítatlan
képből vagy animációból és sok másból. Egy internetes mém maradhat állandó,
vagy megváltozhat az idők során, véletlenül a rá irányuló kommentár, imitációk
és paródiák hatására, vagy akár a rá vonatkozó híradások gyűjtésével. Egy internetes üzenet digitális és valamilyen
információt tartalmaz. Nem válik el a kép és szó. Egymást jelentik, helyettesítik.
Ha kell, a szó írja le a képet és fordítva. „Hamarosan be fog állni az a bizonyos George Orwell-i 1984-es totális
diktatúra, és majd elkészítik évről évre az »újbeszél« szótárt, ami egyre
rövidebb és egyre kevesebb szót tartalmaz.” Fogalmazta meg a jelenség
lényegét egy nyelvészeti konferencia előadója. Ez lenne az utópia? Egy
cyber-térben fiktív jellemek fájlokban, karakterekben kommunikálnak?
Mindez abból
indult, hogy az ember nem akarta többé a látványt lefesteni, hanem saját témák
után vágyott. Ehhez viszont elengedhetetlen volt az opsziszkópia (látás látása)
kezdete, a gépek, amelyek látják, hogy hogyan látunk, elkészültek, s csak egy
lépés volt innen a mozgóképig eljutni. A mozi a mozgás írott verziója; csupán
egy gép, amely a mozgást szimulálja a szem számára. A 19. században mindent feltaláltak, a 20.
század ezeket a tömegkommunikációvá alakította, ehhez pluszban még fogyasztóivá
is tette. Végül a kibernetika: gépek, amelyek az észlelés folyamatát utánozzák,
gépek, amelyeknek receptoraik és effektoraik vannak, végül pedig olyan gépek,
amelyek képesek az információ befogadására és annak visszatáplálására a
környezetükbe. Agy, mint gép. Számítógép. Az információ virtuálisan
tárolódik. Mi pedig, ahogyan Paul
Virilio mondja: fokozatosan elbutulunk. „Az
emlékezet tartalma a felejtés sebességének függvénye. Sajátos ritmus áll fenn
az elsajátítás és a felejtés között. Az új technikai eljárások azonban annyira
felgyorsították az információáramlást, hogy a memorizálás ideje egyre rövidebb
lesz.”
„Minden önmaga
ellentétéből jön létre” - mondja Arisztotelész. Az Isten megteremtette az
embert és az ember Istenné válik. Az ember megteremti az internetet és az
Istenné válik felette. Következtetek erre. A világháló virtuális paradicsomokat
hoz létre, elhelyezi az embereket és beszippantja. A cyber-teret bizonyos szempontból talán az utolsó gyarmatbirodalomnak
is tekinthetjük. Mert mit is teremtünk az internettel vagy a cyber-térrel? Egy
új terjeszkedési területet.[1]
Az 19. század
végén mindenhol síneket raktak: vonatpályák épültek, ugyanez történt a 20.
században csak éppen kábelekkel: az emberek bekábelezték a világot, ma pedig a
wifi és egyéb rezgések, hullámok töltik meg a levegőt. Felépíthetjük magunkat,
új identitást kaphatunk, álneveket használhatunk. A nemet négyféle szempont
szerint határozhatjuk meg: társadalmi, genitális, mentális és szaporodási. Úgy
tűnik, ehhez a csoportosításhoz hozzá kell lassan jönnie a cyber vagy valós
nemnek. Az empatikus és a rendszerező agy mellett meg kell jelennie a
mesterséges agynak.
A
20. század utolsó évtizedei a káosztudomány jegyében teltek. Benoit Mandelbrot,
a káoszelmélet klasszikusa arról számol be, hogy „a legszabálytalanabb
adathalmazokból váratlan fajtájú rend világlott ki.” Talán ennek a mindenségre
kiterjedő mintavételnek köszönhetően derült ki számára, hogy „a világ
szabálytalansága minduntalan szabályosnak bizonyul”. [2] Tény, hogy az entrópia
növekedésével nő az információ is. A rendezetlenségből tudunk következtetni,
információkat kapni. Az információs társadalom elvének egy problémája, hogy nem
jöhet létre könnyen megállapodás a kifejezés definíciójáról, hiszen az nem csak
a művészeteket, a szövegeket, az ábrákat és a tudományos elméleteket, hanem a
hazugságokat, trivialitásokat, magánleveleket, hibákat is tartalmazza és így
tovább. Az információ a káosz növekedésével növekszik.
A művészet mai
szerepe a társadalmi helyzetek, viszonyok, logikus, demokratikus helyreállítása
(ha egyáltalán beszélhetünk helyről). A művészet az utópiában hisz, ugyanakkor
egyfajta disztópia felé tartunk, evezünk. A művész által felvázolt világ
megtisztult a hatalomtól, a rendszert gyökerestül újraértelmezi, ahogyan az azt
alkotó, abban élő embereket is. Persze ez is utópia. A kritikánál tartunk. A
problémamegoldás még nem érkezett meg. Csak a felismerés. „A III. világháború
információs gerilla-háború lesz”- mondja Marshall McLuhan. Információ. A
köztéren. Felvetődik a kérdés: a fizikai valóság és a cybertér is tér. Az
internet, a „háló” közösséget, virtuális életet, akár több identitást rejt. A
technika is messze túlhaladta a „keretezett kép lóg a falon” művészet-fogalmát.
Az élmények, vizualizáció, de a kritika sem áll meg a fizikai életnél. Túllép:
hacktivizmus, DIY, taktikus média. Peter Weibel azt írja, hogy a következő
évtizedben meg kell próbálnunk a képet olyan rendszerré alakítani, ahol a
megfigyelő csupán egy pont, a rendszer-kép, mint a háló egy csomópontja.
Véleménye szerint az egyéni élményfeldolgozás nem helyes út, ami igazán
perspektivikus, az a kollektív megélés, átélés, beleélés. Ami út tud lenni, az
nem a laptop és ember összenőtt viszonya, hanem a közösségé. Ez a nézet szintén
az aktivizmust hívja életre és a kérdéseket. Hogyan alakítsunk ki közösségi
vagy kollektív identitást anélkül, hogy gyanakodva tekintenénk azokra, akik
kívül rekednek e közösségen?
A modern
történelem összefoglalható négy fontos pontban: nem rekurrens, hanem lineáris
(Persze, ez az állításom is erősen megkérdőjelezhető…). A történelemnek az
ember az alanya és nem az alávetettje, az egész emberiség az alanya. A múlt
végül elveszíti példaszerűségét. Mindenki művész. Közösségi tudás az
interneten. A közterek szabadok. Az irányítás megszűnik. Kollektív létezés.
Utópia. S hogyan viszonyul mindezekhez az emberi psziché? No, ez is utópia,
mert immár nem mindig képes befogadni, tárolni, megtalálni azt az
információáradatot, amely rá zúdul, s, anélkül, hogy tudatában lenne, akár több
személyiséget is magában hordozhat egy egyén attól függően, a valós életben
vagy a világhálón kommunikál-e. Mindez pedig óriási veszélyekkel járhat az
emberiség lélektani és erkölcsi fejlődésére is.
Forrásjegyzék
-Vilém Flusser:
Képeink
-Linke, Detlef
B.:"Az agy az üzenet és nem a médium." A médiumok neurológiája
-McLuhan,
Marshall: A Gutenberg-galaxis. Bp., 2001. 319-331., 13-22. o.
-Tillmann J. A.:
A megalit, avagy a nagy attraktor
-Tillmann J. A.: Helyettes
észlelő. Bill Viola: He Weeps for You
- Virilio, Paul
- EZREDVÉGI BESZÉLGETÉS PAUL VIRILIOval, 2000 1997/9.
- órai jegyzetek
-Peter Weibel:
Az intelligens kép
-A gyakorlattól
a diszkurzusig
- Grant Kester:
Életképek- A dialógus szerepe a társadalmilag elkötelezett művészetben
- Judith Halberstam: Technotópiák. Transznemű
testek reprezentációja a kortárs művészetben
-David Garcia és
Geert Lovink: A taktikus médiumok ábécéje
A telített tér
Minding, minden
telített. Arisztotelész szerint a tér mindig egy kívülről határolt és önmagán
belül kitöltött térüreg. Így tehát egy véges tér „annak pedig nincs konkrét
értelme, hogy a kitöltött téren túli üres tér kérdését felvessük. Nem létezik
üres tér” - vonja le a következtetést Bollnow. Ugyanezt igazolja korábban
Heidegger is, amikor az mondja: „Az ürességet úgy értik, mint a hézagok és
köztes terek kitöltésekor fellépő hiányt.” Így tehát az üresség hiány, de ezt
csakis egy élőlény érezheti, tehát ez szubjektív. Lehet egy tér szűkös és tágas. Ha szűk, vagy
túlzsúfolt, akkor a tágasság hiányát érezzük, ha pedig túl nagy, túl sivár,
akkor éppen az okoz zavart. A teret önkéntelenül is rendezzük, elválasztjuk.
Bollnow így határozta meg a teret: „A talaj a teret két, nagyon egyenlőtlen
részre osztja: az egyik a föld-tér, ahová gyakorlatilag nem tudok behatolni,
mert a föld szilárdsága ennek ellenáll. A másik a légtér, amelybe
(gyakorlatilag) ugyanúgy nem tudok behatolni, csak éppen az előbbihez képest ellentétes
okból: mert a levegő ellenállásának hiányában mindig visszaesek a földre. Az
ember, élete során, ennek a két térnek a határfelületéhez, a földfelülethez
kapcsolódik.”
Ha a tér a
„mindent“, a világot jelenti akkor a tér térből lett, abból építkezik, hol
betonnak, hol kőnek, hol fának nevezzük is az építőelemeit. Így a tér
helyekből, anyagokból válik egésszé. A térből nem léphetünk ki. Benne élünk,
bele vagyunk zárva, így csak minőségileg változtathatunk rajta. Ma pedig a
láthatatlan vezetékek, elektromos hullámok terében élünk. Flusser fogalmaz így:
„Mivel a „virtuális tér” kifejezéssel oly könnyelműen bánunk, nem árt, ha
felidézzük eredetét: a kifejezés azt a még-nem-teret jelenti, amelyben még-nem-valóságok a
még-nem-idejüket töltik.”
A megélt tér
koronként változik, építészeti stílusok jönnek-mennek, hol a minimalizmus, a
Bauhaus tombol, hol a magasságokba törekvő barokk. A légbe törünk a
felhőkarcolókkal, a földbe a pincékkel, vízszintesen pedig csak terjeszkedünk.
Mindent kiépít az ember, amit csak tud. Megalkotja a személyi terét, a házait.
A víz terébe hajókkal, a levegőbe repülővel tör be. A háborúk is arról szólnak,
melyik terület kié. Folyók osztanak ketté városokat, s a hidak jelentenek
kapcsolatot. Az egyenlítő helye pontosan meg van határozva a Földön, Mainzban
pedig az 50. szélességi fokot az utcai kövezetbe süllyesztett fémcsíkkal
jelölték.
Az én terem
A térérzékelés
mindig szubjektív, egy külön szervünk van ennek érzékelésére, még pedig a belső
fülben. Labirintusnak nevezik ezt a „térszervet“. Minden élőlény másképpen lát
a különböző érzékszerveinkből adódóan. A tereket különféleképpen érzékeli a
légy az összetett szemével, ugyanezt fekete-fehérben (nagyon hatékony
szagészleléssel kiegészítve) egy kutya és a sötét tereket egy macska. Bollnow megkülönbözteti a nappali és éjszakai
teret. „Ebben a térben nincs távolság, voltaképpen nincsen kiterjedés és a térnek mégis van egy sajátos mélysége.” Nem véletlen, hogy Bollnow külön kategóriába sorolja a ködös
tájat.
„Csakis az ember
szemszögéből beszélhetünk térről, kiterjedt dolgokról.” - fogalmazza meg
Kant. Goffman a „felségterületeket”
nyolc kategóriába sorolja: első a Személyi tér, ami az egyént körülveszi,
amelybe, ha bárki más belép, az egyénben olyan érzést kelt, hogy a területét birtokolják.
Hall ezen belül hozott létre különböző kategóriákat, mégpedig centiméterenként.
A rekesz, egy olyan tér, amelynek birtoklása időleges (üres tábori ágy,
telefonfülke stb.) Használati tér, A
sorrendi helyzet, A burok: Ide tartozik a testet fedő bőrréteg, valamint azok a
ruhadarabok, amelyek a bőrt borítják, Tulajdonnal kapcsolatos felségterület,
Információk, mint védett területek és a Társalgási védett terület.
Félkörben áll
egy tucat ember, elöl háttal egy különálló. A sok ember közöl egynek az a
feladata, hogy nézze a háttal állót. Az esetek többségében a megfigyelt személy
pontosan rá tud mutatni, hogy honnan nézik és azt is meg tudja mondani, hogy
kicsoda. Egy másik hasonló helyzetgyakorlatban körben állnak az emberek és
maguk között megbeszélik, hogy melyik két embernél legyen a képzeletbeli
„kapu”, ha egy idegen bejön a körbe, akkor azt meg kell találnia. Minden az
érzetekre van bízva, hogy a tér melyik részén engedik be az illetőt, mit
sugároznak felé. Minden személy teret képez. Minden hely más hangulatot sugároz
és ezek ugyanúgy az emlékezetünkbe ássák magukat, mint egy-egy illat, szín, íz.
Ház
A ház sok célt
szolgálhat: állandó élőhelyet biztosít, védi a magántulajdont, lakóit a
természet viszontagságaitól óvja stb. A ház egy véges, belátható, elszigetelt
és birtokolt tér a nagy végtelenben. Építik magán- és közhasználatra is. Az
emberiség szinte mindig épített valamit, ami házként szolgált. A gyerekrajzok
egyik leggyakoribb eleme a ház. Vannak falai, ajtaja, ablakai. Ház nélkül nem lenne
építészet. Házak sokasítják be a várost. Házat szinte bármiből lehet építeni. A
házakban néha generációk váltják egymást, sok lakó, „sok tapéta”, a házak
„megélt terek”. Valamilyen okból azt kommunikáljuk valakivel, hogy „elutaztam”,
majd az „idegen” városból visszatértem a saját lakásomba, a saját családomhoz.
„Otthonról” mentem el, és „haza” tértem vissza, hétköznapi szóhasználattal élve:
„Hazatértem.”. Aki csak aludni jár haza, az is otthon tölti életének
egyharmadát. Egy hetvenéves életkort számítva ez több mint kétszázezer óra.
Mihalovits György írt rövid cikket „Otthon és hon, ház - házasság – haza”
címmel. A jelentéstartalmak összekapcsolódnak, a megélt-tér központi eleme a
ház. Tilmann József a tér rokon értelmű kifejezéseiként ezeket említi: kozmosz,
univerzum vagy világ.
A templomokat
és a sírokat a napfelkelte és a naplemente szerint helyezik el. A
tájékozódni, orientálódni kifejezés köztudottan az „Orient” szóból származik,
és szó
szerint azt jelenti, hogy „a napkelte irányát meghatározni.”. A téralakítást,
mindig befolyásolják a természeti körülmények, „… a lakás még ma sem más, mint egy barlang
a hegy belsejében”, s ez annál inkább így igaz, mennél jobban mesterséges
betonhegyekké válnak a nagyvárosok. A lakóépületek külön terekre vannak
osztva. Már az ősi jurtákban meg volt
határozva, hogy hol van a családfő helye stb.,, a ház közepét a germán
területeken a tűzhely jelentette. Sokan ma már a feng shui szerint rendezik be
a lakásukat. Flusser szerint „a jövő
embere már nem dobozokban fog lakni, nem ott fog dolgozni és időt eltölteni,
függetlenül attól, hogy ezek a dobozok Különállóak-e, mint a tojások, egymásra
vannak-e rétegezve, mint a méhek lépe, vagy egymáshoz vannak-e ragasztva, mint
a láncok (...) a lakótér az a tér lesz,
amelyben redundanciákat zajokká alakítunk.” Arról beszél, hogy a jövőben
három alapvető tér lesz, melyek összekapcsolva fognak megjelenni: az élettér,
világtér és virtuális tér.
Mindenben tér
Az angol volume
szó egyszerre jelent hangerőt és térfogatot. Erwin Straus azt hangsúlyozza,
hogy a hang nem egy irányban terjed, hanem felénk közeledik, elér és megragad
bennünket, tovább lebeg, betölti a teret. Ugyanúgy terjed, ahogyan a vallásos
emberek kinyilvánítják: „Isten mindenhol jelen van.”. Newton egyenesen azt
állította, hogy „a tér egy szerv, melyet Isten arra használ, hogy a dolgokat
általa észlelje.”. „Próbálj meg minél
több teret befogni a testeddel!” - hallottam már koreográfus szájából. „Amikor
járunk, a téren keresztül mozgunk, egyik helyről a másikra jutunk el, tánc
közben ellenben a térben mozgunk.” Mozgunk, kitöltjük és átalakítjuk a saját
erővonalainkkal. Az előadóművészetek vetik fel véleményem szerint a leginkább a
tér-idő együttes problémáját. Hiszen egy előadás, happening, performance arról szól,
hogy éppen akkor, egyidejűleg, egy térben vannak a résztvevők (előadók és
nézők), pontosan tudjuk, hogy egy színházi előadás videó felvételen veszít az
„erejéből”.
Az euklideszi
matematika még nem ismerte a tér fogalmát, kizárólag a tárgy és a tárgyak
közötti helyzetviszonyok fogalmával operált. „ A pont, a sík, az egyenes és a
távolság idealizált anyagi tárgyak” – jelentette ki Einstein. A tér mint
kontinuum a fogalomrendszerben egyáltalán nem szerepel. Ezt a fogalmat csupán
Descartes vezette be, amikor a térbeli pontokat koordinátáikkal adta meg. A
geometriai alakzatok itt szerepelnek először úgy, mint a háromdimenziós
kontinuumnak felfogott végtelen tér részei. Az elektrodinamikával, illetve a
fényterjedés törvényével összekapcsolva kiderült ̈
a tér és idő szétválaszthatatlansága.
„A világtérrel
kapcsolatos számítások arra mutatnak rá, hogy a világ nem más, mint idő által
kiterjesztett tér vagy a tér által összezsugorodó idő. Érthető szavakkal ez a
következőképpen foglalható össze: a világ pontosan olyan nagy, mint amilyen
régebben is volt, ugyanis mindkét dimenzió ugyanazt méri.” Az idő múlásával változik a tér, a világ.
Korai színházi írások
Bulgakov: Moliere - Veszprémi Petőfi Színház
Bulgakov Moliere című darabját öt
alkalommal tekintheti meg a debreceni közönség. A mai napon volt az első
előadás.
A két felvonásban megelevenedő
darabot Vidnyánszky Attila rendezte. Maga a téma igen tanulságos napjainkban
is, mert a hatalom és a politika vagy másképpen a hatalom és a diktatúra
viszonyát boncolgatja, miközben azért kemény kritika a ma értelmiségének is.
Külön pikantériája a darabnak, hogy
a főszerepet Eperjes Károly játssza.
A cselekmény kissé vontatottan
indult, de mint mindennek, ennek is megvolt a maga oka, hiszen a
függönyjelenetekkel keretbe foglalta a rendező saját koncepcióját.
Miután részletesebben szeretnék
erről az előadásról írni, csak annyit emelnék ki,nagyon jó díszlet -és
jelmeztervező dolgozott a színészekkel és a rendezővel.
Magát az életet mutatta be, de
csodálatosan!
Tömérdek gyertya, amelyek egy egész
emberöltő minden szomorúságát és hétköznapjait is jelképezték.
A persziflázs azonban abban a
szövegkörnyezetben sokkal jobban is érvényesülhetett volna, ha a művészek tudnak
vele élni!
Egy-két jelenetben ez bravúrosan
létre is jött, míg máshol ellaposodott.
A női karakterek gyengébbek voltak
férfi társaiknál, s a földszinti páholyból sem mindig lehetett hallani a
színészi beszédet.
Összességében mégis jelesre értékelném
a produkciót, s ezért is kívánok részletesen írni a ma látottakról.
Aki teheti,ne szalassza el, nézze
meg!
M.
Fehérvári Judit (A folytatást Zsófi írta volna meg…)
Garaczi László:
Plazma
Garaczi László
Plazma című játéka mozaik-képet ad mai társadalmunkról, annak kifigurázásáról.
A Plazmavilágról. Az író már a bevezetőben kiköti: minden „folyamatos forma-és
halmazállapot-változáson" megy át, a tárgyi világot „zselésedés
jellemzi". Ezáltal bemutatja, hogy nincs egyén, akarat, minden eltűnik,
vagy szétfolyik a semmiben. Összefüggő történetet nehéz belőle értelmezni, mert
a szerző persziflázsokból alkot társadalomkritikát, amit egy visszatérő
rádióstúdióból indít, s vezet végig a művön keresztül. Garaczi a média fertőjét
mutatja be, abból merít, hiszen bármelyik rádióműsorban elhangozhatnának ezek a
dialógusok. A Plazmavilágban részesévé válhatunk egy apa-lánya viszonynak, mely
hol túlzó, szoros és ezáltal szadista, ugyanakkor mindennapos, továbbá barátnő
és házaspár kapcsolatnak.
A szerző plazmásodási
esettanulmányát különleges módban tálalja, hiszen formáját tekintve a darab
különbözik a hagyományos drámákétól. A Plazmát Garaczi nem osztotta
felvonásokra, jelenetekre, hanem egy tömör, masszív rendszerbe írta,
írásjeleket sem alkalmazva. Így lényegében a játszókra bízza, mit, hogyan
értelmeznek, teljes szabadságot ad számukra.
Nyelviségében
„kortársian kevert". Vegyíti a nyers szavak használatát, a napjainkban
egyre divatosabbá váló angol kifejezéseket (oh my god, „lavsztori")
továbbá a világmárkák nevét, például meki, Tom Tailor vagy Gucci. Ezen felül
Garaczi saját eszközöket teremt. A szerző névelői sokszor hibásan kerülnek a
szövegbe („ a eredeti, a ideális" stb.) , kifigurázza a szavak
használatát: mondasz helyett mondsz vagy tudod helyett tod. A parodisztikus
kifejezésmód tükröt ad a magyar nyelv foszlottságáról. Garaczi olyan ismert
elemeket is belesző munkájába, mint az „esik eső, süt a nap Paprika Jancsi
mosogat hát az öreg...” Így esélyt ad arra, hogy a magyar nyelv visszaálljon
eredeti formájába, éljen, újjászülessen a mesék, mondókák világából. Az író
közjátékként a párbeszédekbe verseket tesz, melyeket énekelhetnek,
szavalhatnak, rappelhetnek. Ezek a közbevetett szövegek magukban is összefogó
jelen-kritikát nyújtanak, humorosan fogalmazódnak meg az általános problémák:
„plázacica a plázába megy plazmamelleit műtteti meg”.
A jellemeket a
szerző a neoprimitivizmusból, vagyis korunkból alkotta. A barátnő-páros
butított agytérfogata, az öngyilkosjelölt, az új fogalommal anyagmozgatóként aposztrofált
tolvaj, a miniszter és a sznob általános karakterek, konzumrabszolgák. „A
fogyasztási téboly egydimenziósra butított töredékéletű véglényi", akik
igaz emberi kapcsolatok, érzelmek nélkül világot alkotnak, a Plazmavilágot; ez
a darab mozgatója.
Különleges
hatást ért el Garaczi azzal, hogy a friss házaspár az újszülött gyerekét a
kórházban vissza akarja váltani, mert gyerekcsere történt. Az író ebben a
részben az abszurdum felé hajlik, s feszültséget ér el. Talán ez a
problémafelvetés a legelgondolkodtatóbb, legbrutálisabb. Tényleg aktuálissá fog
válni, hogy a gyereket, ha nem tetszik, visszacserélhetem; eldobhatom?!....
Az író azon
kívül, hogy karikatúrát ad, filozófiai kérdéseket is feltesz: az ember csak egy
szám-e? Mi a fontosabb, a plazma tévé vagy látni a naplementét?
Mocsár Zsófia
Alexandra
Debrecen, 2010.08.06
Mágnás Miska
Szemiotikai
elemzési kísérlet Patrice Pavis színházesztéta nyomdokain haladva
(A darabot a Csokonai
Színház előadásában láttuk a múlt évadban)
A mise en scéne általános
jellemzői a darabban:
a, Az előadás
összetartó ereje:
- a színész
munkája:
A színészi
jelenlét: a nagymama, az inas, Leopold, Mixi és Pixi, valamint Mágnás Miska és
Eleméry gróf, illetve az ájulós arisztokrata lányok /Marica és Jella grófnők/
esetében egyértelműen megvalósult, hogy itt és most álltak a nézők előtt, míg a
darab többi szereplője esetében ennek csak nyomait érzékeltem. Mixi és Pixi
grófok képesek voltak tartani a figurát, sőt magává a figurává lényegültek át.
A többieknél, pl. Rolla grófnő édesapjánál, Korláthy grófnál csak a szerep
külső képének megformálását tapasztaltam, ami csak néha, egy-egy sikerültebb
résznél adta magát a hitet, hogy íme egy igazi arisztokrata tekint reám a
színpadról /pl. amikor felesége belekarol, amikor magában berzenkedik a világa
ellen, de aztán mégis mellette foglal állást/. Stefánia grófnő alakítása,
valamint Mariskáé, Miska párjáé is inkább ripacskodásnak tűnt. Bennem, mint
nézőben leginkább Mixi és Pixi alapjában véve nevetséges és irracionális, sőt
anyagias megfontoltságú érzelmei szólaltak meg azon a hangon, amelyet az
általuk megformált figura hordozott. Ugyanis érzelmeik – bármilyen sekélyesek
is a szövegkönyvben – olvashatóak voltak, s a figura spontán ráillett
alkatukra. Nagyszerű volt öltözetük is. A két rózsaszínkockás öltöny
nagyszerűen kiegészítette egymást. A rendező zsenialitását dicséri, hogy a
grófkisasszonyok kódolt ájulásai a megfelelő mozgás-és tartás-, illetve
legyezővel történő bukfencezés után felvett szokatlan, már-már illetlen póz
segítségével a hiúság elkülönítő elemét éppúgy képes volt kifejezni, mint azt,
hogy ez a világ elkülönül a nem „úri”-tól. Ugyanígy jött létre Eleméry gróf
illúziója is. Ez vonatkozik Baracs István figurájára is. Azt ugyanis még
elhisszük, hogy ő egy vasútépítő mérnök, de hogy miért éppen a színpadon a nála
jóval magasabb Rolla grófnőbe szeret bele, ez a tény rejtve marad. A rendezői
koncepció szerint Baracs ugyanis egy bonviván, aki mindenre képes, de mégsem
kell tökéletesen idomulnia bonvivánságához. Így az maga a botrány, mint ahogyan
a Rolla szerelem is. DE! A darab során annak is ki kell derülnie, hogy ők
ketten nagyon is jó párosítás. Már ami az éneket és a táncot illeti. Az
előadást az első emeleti középpáholy harmadik sorából néztem. A látómezőmet egy
éppen szimmetrikusan kettészelő oszlop végig akadályozta, s így figyelmem
valószínűleg sok apró részlet elkerülte. A tolószékes Zsorzsi nagymama azonban
még innen is remekül navigált székével, s mindazok, akik kontaktusba kerültek
ezzel a székkel, remekül irányították azt. A gróf ügyetlenül, de mozgásában
mégis bájos arisztokratikus jelleggel golfozgatott, s a beöltöztetett
kórustagok is remekül használták a rendelkezésükre álló teret, mint egy
arisztokratikus társaság tagjai. Visszatérve a mérnökhöz, az illúziót többször
sikerült lerombolnia bennem fizikai színházba illő mozdulataival. A
helyváltoztatás ritmusát tekintve ismét csak Mixi és Pixi grófokat, valamint a
grófkisasszonyokat tudom dicsérni. A korosabb színészek ugyanakkor nagyon jól
hallatszottak, míg a fiataloknál – még a betétdalok előadása során sem - nem
éreztem a hangok dinamikáját. Vektorálisan a darab egészére a szétmetsző
vektorizáció jellemző. A szcenikai teret ettől függetlenül a szereplők képesek
voltak jól használni, de nem kihasználni. Ha arra a kérdésre keressük a
választ, hogy vizuálisan kiknek a teste volt átélhető, ismét a
grófkisasszonyoknál kötünk ki, míg Rolla édesanyja szerintem a saját
perifériáin helyezkedett el. Miska teste az elszabadult test, míg Mariskáé
csupán Marionettként mozgatott. Mixi és Pixi talán túlságosan is mértéktelenül
használták fel energiáikat, de kapcsolatuk együttes viszonya, mozgáspályája
tökéletes. A perszonázs felépítése Miskánál felfelé ívelő, a szerepcsere után
is népiesen beszélő, s az úri életet teljesen magáévá tevő színész
átlényegülése hiteles annak ellenére is, hogy arroganciája nem tűnik el.
Mariskánál tapasztaljuk a legteljesebb külső átalakulást: teljes arc-és
testfestést, de a darabban túlságosan is népieskedő. A grófkisasszonyokon és
Mixin és Pixin kívül Miska és az ő kapcsolata a legszorosabb, de állandó
kontaktus van a többi szereplő között is: Korláthy – Stefánia, Rolla – Baracs,
Zsorzsi nagymama – Rolla etc. A színészek együttes viszonya, mozgáspályája a
darab során jó volt, zavaró holt terek nem alakultak ki.
- a mise en
scéne zavarótényezői:
A díszletről
később kívánok nyilatkozni, de egy bizonyos, a rendező, ha az előadás műfaját
és jellegét tekintjük, túl sokat akart markolni, s mégis keveset fogott.
Ugyanis eleve operettre készült a néző, amely műfaji sajátosságaiból
következően önállóan is szórakoztató, könnyű műfaj. S szerintem csak abban az
esetben szabad olyan egyes színészeknél meglévő, míg másoknál csírájában sem
jelenlévő gesztusrendszerre építenie, ha tartani tudja a mimogesztikus tartás
láncolatát, amely ebben az előadásban nem valósult meg. Miska is csak
energetikus akart lenni, de mégsem lett azzá. A figurák között azonban, mint az
előbb már említettem, kétségtelenül akadtak olyanok, akik karakterük alapján
formálták egyéniségüket, s képesek voltak visszatérni a központhoz. Ez
egyébként szerintem alapelvárása lehetett a rendezőnek, hiszen a darabot
színészekkel játszatta el, s önmaga is kíváncsian várta, megszületik-e az
alkotásból az operett. Rolla grófnő naivából spílerré metamorfizálódott. Ez az
ő esetében pozitív változás, míg a betétdalok sajnos megmaradtak a zenés
közjáték szintjén, s alapvetően hiányzott az a stílushoz szükséges, de még
egészséges harsányság is, amelynek egy partitúra alatti kinesztetikus és érzelmi
irányítórendszert kellett volna kibontania színészben, nézőben egyaránt. Az
igazság az, hogy ezen darab nézőjeként nem tanultam meg újra látni! Nem
találkoztam olyan új momentumokkal sem, amelyek bármely színészt igazán
kiemelték volna a játékból. Sok gyenge és unalmas pillanata volt az előadásnak.
Sajnos számomra ezek nagy része éppen az ismert örökzöld slágerek alatt nem
öltött semmilyen formát.
b, Szcenográfia:
a színpadi tér a zenekari árokkal képzett szerves egységet, s érdekes módon a
kukucskáló színház felfelé kukucskálóvá alakult. A zenészek ugyanis
folyamatosan követték testükkel és tekintetükkel egyaránt az előadást. A
díszlet meghatározó színe a zöld volt. A színpadi tér kis-és nagy négyzetekké,
téglalapokká alakult. Az első felvonásban a háttér egy idillikus kis
dimbes-dombos falut, míg a másodikban jelezvén, hogy megérkezett Eleméry gróf /
ekkor még az ál, de ennek semmi jelentősége / dzsungellé alakult. Végül is
nekem tetszett a díszlet, mert utalt a megmutatott és az elrejtett
kapcsolatokra. A díszlet alakulása a darab könnyű meséjét követte. Ugyan
érdekes volt az „úri társaságot”az első felvonásban a nádasok, a másodikban
pedig pálmafák között látni, de ez lássuk be, azért mégsem helyén való.
Ugyanígy az a fehér = albínó tehenecske is kilógott a díszletből, amely talán
színével jelezte, hogy á dehogy is bujkálnának körülötte a grófkisasszonyok.
Így a szemiotikai jelek összessége arra is utalhat, hogy a rendező fricskának
szánta darabját, azaz az eredeti operett paródiájának.
c, Világítás: a
fényeknek szerintem az előadás befogadásában segítették a nézőt. Nem volt sok
fény, de amikor a díszlet rózsaszín és lila színekben úszott, akkor az
tökéletesen illett a szereplők érzéseihez, reményeihez. Ugyancsak ez mondható
el a teljes színpad megvilágításáról: a piros, kék, sárga és halványlila színek
dominanciája a történések és a dalbetétek erősítését célozták meg.
d, A tárgyak:
Golffelszerelés, golflabdák – anyaga az eredetivel megegyező, funkciója: a
gazdagság státusszimbóluma, egyben az arisztokratikus attitűdök hordozója, az
elkülönülésé, a felsőbbrendűségé; s azé az angolszász kultúráé, amelyik Eleméry
grófot és nem Korláthy grófot jelképezi
Albínó tehén:
leírása fentebb található. Jelképes értelmezése: Marica és Jella grófnő
elbújhatnak a vidéki környezetben, s nyugodtan nyavalyoghatnak, mert ez a
kutyát sem érdekli. A falusi élet meg olyan messze van, hogy ebbe felőlük még
egy fehér tehén is belefér, amelynek az anyaga szerintem műanyag volt, jelezve
azt, hogy semmi, de semmi jelentősége ezeknek a hölgyeknek, azaz átlagosak.
Tigris és
oroszlán alakú és formájú bútorok: anyaguk textil, tépőzárasak, farkuk
levehető, s a komédia miatt használati tárgyként domináns funkciójuk is van. A
térhez való viszonyuk komikus.
Egzotikus
növények: Afrika-party, extravagáns, alkalmi enteriőr, befektetői bál – hatás,
pazarlás, a pici érdekek szövevényének a tere: fényűző, látványos, ízléstelen.
e, A jelmezek,
az arcfestés: a jelmezek a társadalmi helyzetet tükrözik, arcfestés csak az
igazi és az ál Eleméry gróf hites feleségeinél jelenik meg, s egy harmadik
kultúra, az afrikai reprezentánsa lesz.
f, A zene, a zaj
és a csend funkciója: a darabban a legnagyobb csend akkor keletkezik, amikor
Rolla grófnő Mixinek és Pixinek azt tódítja, hogy elszegényedtek. És kontra. A
legharsányabb zaj egy hatásvadász csönd után akkor lesz, amikor kiderül, hogy
mégsem, s ők már eljegyezték a házban élő Marica és Jella kisasszonyokat.
Gyakorlatilag ez a darab toposza: a vagyon. Ha nincs, nem kell a lány, ha van,
lehet az bárki. A gróf a pénzért árulja szemérmetlenül a lányát, s Dubaiban
akar befektetni. S hozzá is adná őt a raccsolásos vircsaftokhoz, ha nem lenne a
kavarásokba beleöregedett nagymama, aki azért valljuk be, mégis szimpatikus,
ahogyan a darab végén cinikusan feláll székéből. Úri hóbort a tolószék is. Jól
lehet vele mókázni és hallgatózni. A zenei betétek önállóan éltek, nem igazán
volt jellemző a történethez való viszonyuk. Talán ez alól az „Úgy szeretnék
boldog lenni” és a „Fáj, fáj a szívem” a kivételek.
g, Az előadás ritmusa:
a valós és a megélt idő kapcsolata hiteles, pörgő ritmikájú, dinamikus darab.
M. Fehérvári
Judit – Mocsár Zsófia Alexandra
Debrecen, 2010.03.13.
Mogyeszt
Petrovics Muszorgszkij – Vidnyánszky Attila: Borisz Godunov
Csokonai
Színház Debrecen
Monumentális
alkotás maga az opera is, hiszen Puskin verses drámájából eredetileg négy
felvonást hozott létre Muszorgszkij. Igaz, Karamzin hatalmas művét, az Orosz
Birodalom történetét is felhasználta. S valójában még ez sem volt elég az
„Ötök” legbriliánsabb tagjának, mert ebben a művében már szövegíróként is
debütált. Sőt! Ő volt az első, még Richard Wagnert is megelőzve, aki a
zenedráma alapjait megteremtvén, a deklamációs élőbeszédet is beleszőtte
művébe, s Glinka nyomdokain az archaikus egyházi zene és a népdalok világát is
beleálmodta ebbe az operába.
Kíváncsian
vártam az előadást, mert első sorban az érdekelt, a rendező megtartja-e a négy
felvonást, s azok eredeti rendjét, illetve melyik zenei anyagot használja fel:
Muszorgszkijét vagy a csiszoltabbnak tartott Rimszkij-Korszakovét, avagy
Sostakovicsét?
A
történet dióhéjban a következő: Borisz Godunov az orosz történelemben „zavaros
időknek” (Oroszul szmúnije vrémjá) nevezett egyik uralkodója lehet, ha megöleti
az valódi trónörököst, a gyermek Dimitrijt. Rettegett Iván uralkodása után
vagyunk: tombol az anarchia, áltrónbitorlóké lehet a hatalom, a nép éhezik és
vakbuzgón hisz, az analfabetizmus hatalmas, s valójában csak a szerzetesek
képesek hűen megörökíteni a krónikákat… Már Iván fia, I.Fjodor is halott.
Godunov ekkor emelkedik az egyik régenssé. Dimitrij Uglicsban nevelkedik, I.
Fjodor féltestvére, a cári trón várományosa. Halálának körülményeit Vaszilij
Sujszkij – ekkor még bojár - későbbi cár, azonban érdekeinek megfelelően
magyarázza. Pimen vak szerzetes, a moszkvai Csudov-kolostor krónikása,
kiszemelt utódjának, Grigorijnak elmesél mindent Dmitrijről, aki rögeszmésen
hinni kezdi, hogy akár Ő is lehetne a halott cárevics, hiszen éppen egyidősek.
Megszökik. Átjutván a litván határon szerelmes lesz, de Marina Mnisek csak
akkor adja kezét neki, ha valóban uralkodóvá koronázzák. Borisz körül közben
folyik az ármánykodás. Vidnyánszky Attila felfogásában Ő az esendő ember is,
aki fiának és lányának valóban édesapja, s fokozatosan az őrület felé halad.
Előkerül egy bolond is, akinek elvették egyetlen kopekjét, s azt kéri az
uralkodótól, mészároltassa le valamennyi gyereket, ahogyan annak idején
Dimitrijt is. Az Ál- Dimitrij megérkezik Moszkvába, s a nép bálványozza. Pimen
is Borisz elé járul, s elmeséli, hogy Dimitrij sírja fölött visszanyerte
látását. Borisz vezeklő köntöst hozat, hogy klastromba vonuljon, de holtan esik
össze. Gyermekeit megölik, s az új cár Sujszkij lesz.
A
rendezői koncepció alapja: az erőteljes drámai helyzet bemutatása, s
természetesen Borisz sorsán keresztül. Szinte észrevétlenül sodródik a
történelemben, s a görög sorstragédiákhoz hasonlóan bűne nem maradhat saját
lelkiismeretének kérdése, hanem globális jelentőségűvé válik, visszahat a
családjára, s utoléri Őt is az isteni büntetés. Nem lehet a hatalmat csupán
öncélúan saját magának megszereznie, mert vér tapad hozzá. Így az egyik
pillanatban még uralkodó lehet ugyan, de a másikban szükségszerűen elbukik.
Ilyen ugyanis az emberi létezés is: összetett struktúra makro –és
mikoszegmensekkel valóságos történelmi kontextusokban.
Történelmileg
ugyan nem bizonyított, hogy Borisz Godunovnak bármilyen köze is lett volna a
cárevics halálához, de annyi bizonyos, hogy Rettegett Iván egyetlen túlélő
bizalmasa volt.
Ezek
után felvetődik az a kérdés is, pozitív vagy negatív színben tűnjék fel az a
főhős, aki három napig vívódik, elfogadja-e a trónt… A nép éhezik, tűzvész
pusztít, s mindenképpen vétkes IV. Iván tetteiért Ő is, hiszen néma maradt, s
él, túlélte a bűnös cárt.
Az
eredeti Puskin műben gonosz, zsarnok. Itt azonban mégis az esendő embert
ismerhettük meg alakjában. Ráadásul mindössze két felvonásba sűrítve az
eseményeket… Pompásan kihasználva minden színház adta lehetőségeket:
díszleteket, jelmezeket, jelzéseket, magát az operában éneklő kórust és a zenét
is. Ráadásul nem kisebb basszus énekes, mint Nyikita Sztorozsev, Amerikában élő
világsztár játszotta a főszerepet. Valódi játék volt ez ugyanis hasonlóan a
Piment alakító Maxim Kuzmin-Karavajev alakításához.
Különös
jelentősége van annak is, hogy Kocsár Balázs karigazgató koncepciójában
megmaradt az eredeti Muszorgszkij által megálmodott, megrázóan eredeti és
egyedi drámai zenenyelv.
Mégis
a díszletek és jelmezek adták hozzá a történésekhez azt a pluszt, ami
egyszerűen feledhetetlenné tette az estét. A legfontosabb elem a széttört
„Cárharang” (Borisz korában is szétrepedt egy!), amely egyszerre jelenítette
meg a „kizökkent időt”, azaz a széthasadt történelmet és az emberi lélek belső
tragédiáját. Szerintem csaknem ilyen fontos a matrjoska babaszerű hármas jelmez
kompozíció is. Olvasatomban jelentése: Atya, fiú, Szentlélek, ahogyan a
legrégebbi ikonokon is ezt a szentséget festették a fára. A díszlettervező,
Olekszandr Bilozub is élt azzal a gigantikus Istenarc díszletelemmel, amelyet a
Kun László előadásban néhány éve Csanádi Judit felfogásában más nézőpontban is
megcsodálhattam.
Összességében
az előadás vektoriálisan összetartó, pörgő dinamikájú és hiteles volt.
M.
Fehérvári Judit – Mocsár Zsófia Alexandra
Debrecen,
2010.06.20.
Osztrovszij: Vihar
A Viktor
Rizsakov rendezte „Vihar” szakít a hagyományos színházi elvekkel. A drámát nem
klasszikus értelemben jelenítik meg a színészek. Felütésként besétálnak a
játszók, saját, utcai ruhájukban, bőröndökkel, majd bemutatkoznak. A színészek
a személyes gesztusaikból fokozatosan lényegülnek át, megjelenik egy ing, egy
szoknya, a valódi jelmezek kicserélődnek az aznapi ruhákkal (a jelmezek az
egyszerű fekete-fehér árnyalatokban mozognak), a játszók a szemünk előtt
alakulnak át a szerepükké.
A néző itt már
sejtheti: nem Osztrovszkij drámáját látja. A Rizsakov rendezte Vihar, a
szöveget csak nyersanyagként kezeli, építkezik belőle, elvesz, hozzátesz; néhol
egy szereplő gyorsan elhadar egy dialógust (komikus hatást érve el ezzel),
máskor a színészek saját gondolataikat közlik, lábjegyzetként elmondják, mi
volt a rendezői utasításuk, vagy, hogy nekik mi a véleményük a Viharról.
A rendező által
tervezett díszlet puritán játékteret ad. Fehérre meszelt falak, egy ajtó és a
díszleten egy felirat: „Cigány élet ez”. Ez a jelzésszerű és végig jelenlévő
majdnem „falfirka” rejtetten sugallja, hogy a leendő komédia mögött súlyos
dráma húzódik meg. A leghangsúlyosabb hely a színteret a nézőtértől elválasztó
tükörsima patakocska. Naturalista díszletelem, mert a víz valóban ott van a
szemünk előtt, s a cselekmény bizonyos szintjein főszereplővé lényegül át
(Jelképesen ebbe veti bele magát a meg nem értett főszereplő, hiszen ott van
tőle egyetlen karnyújtásnyira és hívja, húzza, vonzza. A tapsrendnél pedig
minden szerelő belesétál, míg az előadás alatt Kuligin, alias Trill Zsolt egy
ütött-kopott csónaknak nevezett pléhteknővel – gyermekkoromban ugyanilyen
tárgyban oltottuk a meszet – burleszkjelenetet ad elő.).
A tárgyakat a
szereplők mozgósítják, kihasználják. Tyihon hintalovon érkezik, majd az anyja
meztelenül mosdatja le egy kádban, melyet felesége és húga hoznak be a térbe.
Tyihont, a fiatal férfit ebben a jelenetben ironikusan „leértékelik”, kisfiúvá
változtatják. Az infantilis Tyihon felesége Katyerina, az eredeti mű
főszereplője, kis plüssmackóval járkál. Katyerina a megtestesült naivitás, a
tisztaság. Az ellenpont pedig Kabanova, a háztartását vasszigorral irányító
anyós, önző anya és férfiakra éhes, érett nő. A tragédia akkor kezdődik, amikor
Katyerina beleszeret egy férfiba, Boriszba, s szerelmének vállalásával felrúgja
a sablonokat.
Az előadás
fokozatosan készíti elő a tragédiát. Komédiázik folyamatosan, burleszk
jeleneteket formál, ironikus effektekből épül, mindenből viccet gyárt, ezen
jelenetekben mutatkozik meg a falu bolondját játszó Trill Zsolt, megszokott
karakterével ismét humorforrás. A komédiára tesz további lehetőségeket a zene
megjelenése, hiszen a folyamatosan megjelenő hangfoszlányok, dallamok, különleges
atmoszférát teremtenek.
A darab
háromnegyedénél komoly hangváltás történik, az összes szereplő színrelépésével
egy kórus képe rajzolódik ki... A zene mély, felkavaró, szívörvényes és ebből
következően baljós hangulatot érzékeltet. A kar előrevetíti a szörnyű
végkifejletet. Ezt a feszültségi pontot erősíti a világítás. Eddig, amíg a
szereplők önmaguk, és nem puszta bábok voltak, teljes fényárban úszott a
színpad. A késleltetett feszültség kulininálásaként elszürkül minden, míg a
zárlatra már csak a vak sötétség jellemző. A zene tempója, ritmusa a fénynek
megfelelően változik. Itt már szó sincs arról, hogy bárkinek is - mint a darab
elején – kedve volna táncolni. Már a mozgás is kevésnek bizonyul a tragédia
igazi mibenlétének megmutatásához. Csönd ( a szereplők részéről és zaj a
természettől) ...
A néző innentől
már nem szórakozik, megkezdődik a vihar, zuhog az eső a folyót jelképező
patakba, dörög, villámlik (A díszletben az eddig jól elrejtett, de végig a
szemünk előtt lévő, azaz hangsúlytalan csatornacső zörög, kopog, árasztja a
szinte már özönvízszerű csapadékot. „A vész kitört. – írná Vörösmarty.).
Katyerina, a fiatal lány öngyilkos lesz; csak így tud menekülni férjétől,
anyósától, szerelmétől és a falujától. Attól a helytől, amely Goncsarov
Oblomovjából maradt itt, s amelyben még őt megelőzően Hercen is csak azt tudja
kérdezni, „Ki a bűnös?”. Elmaradottság, orosz iga, zárt egység. Oroszországban
nem élhetnek még az érzelmek sem, mert a társadalom elnyomja, bűnösnek kiálltja
ki azt, aki nem puszta báb, hanem érző, cselekvő lény.
Viktor Rizsakov
rendezése játékosan indít és színházzá rendeződik, végig feszültséget képez,
hogy lezárásként robbanhasson, viharrá alakulhasson.
Tér-kompozíció
és rendezés: Viktor Rizsakov
Dramaturg és a
rendező munkatársa: Kozma András
Szereplők:
KATYERINA: Szabó
Anna Eszter
TYHON: Mercs
János
KABANOVA: Szűcs
Nelli
BORISZ: Andrássy
Máté
VÁNYA: Krisztik
Csaba
VARVARA: Szűcs
Kata
KULIGIN: Trill
Zsolt
GYIKOJ: Tóth
László
Mocsár Zsófia
Alexandra
Debrecen,
2010.03.13.
Rettentő görög vitéz
2010. szeptember
11 és 15-e között Debrecen adott otthont a XV. Alternatív Színházi Szemlének.
Három előadást
tudtam csak megnézni, mert az időm, s a befogadóképességem azért nekem is
véges.
Egyet azonban
mindenképpen ki kell ragadnom ebből a kevésből is, mert egyszerűen
elkápráztatott, feledtette a hétköznapokat, s jó volt érezni azt, hogy az ember
valahol az esztétikum befogadására született, s lelkében addig fiatal, míg ott
pajkoskodik benne az a bizonyos mese.
A két évvel ezelőtti
Deszka Fesztiválon már láttam egy Zalán Tibor nevével jelzett darabot, ami
iszonyú felháborodást váltott ki a nézőkből, mert az újvidéki mészárlásokat oly
módon hozta testközelbe, hogy a nézőtéren sokan felálltak, s követelték a darab
azonnali leállítását. Ez a Katonák, katonák címet viselte.
A programfüzet
szövege alapján az említett szerző a fentebbi című antik mesejátékot
valószínűleg jó kedvében írta, a szöveg ugyanis szellemes, szemtelen és
közvetlen.
Az alaptörténet
szerint Thészeusz tizenhat évesen Athénba indul, hogy megkeresse édesapját, a
királyt.
És elindul a
mese: rablók, tolvajok, alvilági állatok állják az útját.
Természetesen
mindegyiket legyőzi. S mikor már azt hihetnénk, nincs több csavar, akkor derül
ki, hogy a legnehezebb feladat még hátra van: magát az Athént rettegésben tartó
Minotauroszt kell elpusztítania.
Ekkor azonban
már eltalálja szívét a szerelem nyila, s Ariadné fonala segítségével még a
labirintusból is kitalál.
Eddig olyan
semmitmondónak tűnik az egész történet, de amit a Stúdió K Színház kihozott a
történetből azt bizony úgy nevezik, hogy CSODA.
Így, csupa
nagybetűvel! Ugyanis csupán öt fiatalember /Két hölgy és három úr/ játszotta el
a történetet, amelynek a bábok éppúgy részeszei voltak, mint a húsvér emberek
vagy fordítva!
Ez egy egyedi, s
semmihez sem fogható látványvilágot varázsolt a nézők szeme elé: a bábok
önállóan is megjelentek vagy mozgatóikkal együtt játszottak, néha kicsinyített
másuk hajózott el, hogy visszatérjen eredeti nagyságában, s olykor maga a
bábszínész adta frappáns verbális kifejezőeszközével a tudtunkra, hogy milyen
újabb ármány készül.
A Németh Ilona
tervezte bábok ráadásul határozottan csúfak voltak, mert bizony
tulajdonságaikat az arcukon, s a testükön is hordozták. Az egyébként is
groteszk vonásokat viselő darabot ez a tény még pikánsabbá, sőt igazi csemegévé
bűvölte.
Az előadás
zenéje császári koronát érdemel:a különleges szféra létrehozója a nézőktől
mindössze néhány lépésre varázsolta harangjait, dobjait, s mindenféle más
hangszerét hol az alvilágba, hol a tengerre, hol pedig a palotába! Hatalmas
bravúrral!
A díszletek is
hihetetlenül ötletesek, többfunkciójú darabok voltak.
Az előadás
mindössze másfél órahosszát vett igénybe egyetlen szünettel, de azt hiszem,
akik ott voltunk, még mindnyájan elméláztunk volna abban a korban, amikor a jó
legyőzheti a gonoszt, s jól el is láthatja baját, mert az erkölcsi, s mesei
törvények bizony az igazság pártján állnak, a hős pedig elnyeri méltó jutalmát.
Ez az az
erkölcsiség, ami a mai világunkból mintha kikopott volna! S talán ezért is
élték olyan jól bele a szerepükbe magukat a Stúdió K Színház tagjai, akik
képesek voltak mosolygós arccal, önmaguk is jót derülve a mesejáték
cselekményén, végig játszani azt az elejétől a végéig.
M. Fehérvári
Judit – Mocsár Zsófia Alexandra
Debrecen, 2010.03.13.
Szabó Borbála – Varró
Dániel: Líra és Epika
Budapest Bábszínház
A tegnapi napon
az immár IV. alkalommal Debrecenben zajló Deszka Fesztivál egyik kimagaslóan jó
teljesítményét, a Líra és Epika című darabot láttam a Budapest Bábszínház
előadásában.
Maga a szöveg
eleve ötletes, pazar nyelvi –és irodalmi fordulatokat, csattanókat tartalmaz, a
szlenget úgy elegyíti a magas nyelvi normákkal, hogy elképesztően kacagtató
mókáknak lehetünk mi is a részesei, a történet szintén mesterien megírt, bájos
és elragadó.
Budapesten éppen
szeptember óta szerettük volna megnézni e darabot, de még esélyünk sem adódott
arra, hogy jegyet kaphassunk rá. Így az itthoni berkekben is nagyon észnél
kellett lennünk, hogy bejuthassunk a szent varázslat templomába.
Miután a
történetről és a kritikákról is elég cikk áll rendelkezésre a neten, így csak
saját benyomásaimról szeretnék röviden beszámolni.
A rendező,
Mácsai Pál neve azért már az előadás előtt jelezte, hogy nem akármilyen
bábjátékról van szó.
A darab nem a
hagyományos „kőszínházi bábszínház” világát követi, azaz nincs paraván, csupán
a bábszínészek és a tér. Bárhol, akár itthon is eljátszhatná az a tizenkét
kiváló színész, aki a szerepeket megkapta. A színészek fekete ruhája és a bábok
egységes karton színe hatalmas kompozíciót hoz létre: a japán bunraku világát
idézi. Itt sincs eltakarva a színész, a mozgató, sőt néha hangsúlyozzák is.
Azonban mégis elhisszük, hogy a báb külön életre kel. Játék ez, a látszat és a
képzelet között: ott a mozgató, látom, de az észt legyőzi valami különleges
hatalom, egyszer csak nem figyelünk másra, csak a bábokra, az ő életükre…
Ha egy közönség
színházba megy, elvárja, hogy ne lásson semmit a „sötét” előtt, itt azonban már
érkezésünkkor ülnek, fecsegnek, járkálnak a bábszínészek. Nincs határ köztünk,
köztük és a bábok között. Beavatottak vagyunk egy térbe, olyan ez, mint egy
fogadás: járkálás, ricsaj, hangulat. Ez a közösségi élmény csak nő, hiszen
fokozatosan tanúi leszünk Líria és Epikum birodalmainak csetepatéi dolgaiban,
együtt nevetünk, csodálkozunk és tapsolunk. Ez lehet a rendezés egy nagy
előnye. Szerencsés a tér választás és a minimalizálás, ami a darabot
összetartja. Nincs felesleges tárgy, jelmez, színész…
Még a szünet is
természetes, s az előadást lezáró óriási taps pedig egyaránt a színészeké, a
bábtervező munkájáé, a rendezőé és természetesen Varró Dánielé.
Ugyanakkor
hajlamosak vagyunk feledni a dramaturgot, akinek a kész művet olyan bravúrral
kellett átírnia, hogy vastaps zárhassa az előadást.
Szabó Borbálát
nagyszerűen megtalálta a történet és fordítva is igaz, mert Ő meg a kész
anyagot transzformálta át úgy, hogy gurgulázva mulathassunk...
Ritkán látni
ekkora sikert, s még kevésbé fordul elő az emberrel, hogy nehezen áll fel
székéből, mert akár még egyszer megnézné ugyanazt, hiszen oly gyönyörűségesen
boldogságos pillanatokat élhetett át.
Le a kalappal,
Budapest Bábszínház!
M. Fehérvári
Judit - Mocsár Zsófia Alexandra
Debrecen, 2010.
március 14.
Szabó Magda: Macskák
szerdája
A macskák
szerdája műfaját tekintve történelmi játék. Szabó Magda 1794 novemberére megy
vissza az időben, s közel egy évet ölel fel művével. A helyszín Bécs és
Debrecen; az író szülővárosa, amelynek épületeit, világát a református Szabó
Magda egész életművében szívén viseli, foglalkozik vele. Ebben a művében az író
a korabeli Magyarországot mutatja be, amikor a Debreceni Református Kollégium
zárt egységet képzett, irányított, kulturális központként működött, fontos
részese volt a politikai közéletnek. A darab fő érdekütközése Bécs; a hatalom
tényleges irányítója és Debrecen ellentéte. A „maradandóság városának"
feje ekkor Domokos, a Kollégium főgondnoka, akit az osztrákok figyeltetnek, mert
félnek, hogy a felvilágosodás eszméi túlburjánzanak a városban.
A történet
alcíme: Szent Bertalan nappala, mely nekem a történelmi Szent Bertalan
éjszakáját juttatja eszembe, ahol vallási különbségek miatt több száz ember
életét ontották ki. Csokonai kirúgatása a Kollégiumból, maga Szent Bertalan
nappala.
A mű címe egy
ősi Francia szokásra utal. Eszerint az év egy napján a legmagasabb
templomtoronyból ledobtak egy macskát, hogy a hely megtisztuljon. Szabó Magda
kit választ macskának? Először azt hitetnénk, hogy Domokost, a
rendőr-minisztérium vádlottját; neki amúgy is sok a bűne, elkerülhetetlennek
látszik a bukása. Domokos „macskája" azonban Csokonai, a diák poéta,
akinek kicsapatásával a főgondnok lelkileg vesztett.
Szabó Magda a
karaktereket különleges finomsággal építi fel, Csokonai szeleburdi,
meggondolatlan figurája ellenpontozni látszik Domokos bölcs, kiszámított
alakját.
A macskák
szerdájának a Kollégiumon kívül, fontos és izgalmas helyszíne a Csicsogó nevű
kocsma, a szintén beszervezett, kémekkel teli helyiség, a fogadósnő eleven eszű
Ágnese ugyancsak szeretni való. Az író egész drámáját finom humorral fűszerezi.
A macskák
szerdája hagyományos dramaturgiát használ, felépítettségében, szerkezetében
alkalmazkodik a megszokott formákhoz.
A darab nyelvi
minőségét tekintve, nemes anyagot képez, Csokonai korába visz, s a korabeli
latin szavakat citál elő, például szédesz, vagabundus, preceptor stb.
Szabó Magda azon
kívül, hogy a Csokonai kirugattatásának stációit mutatja be, éles történelmi
korképet ad az 1790-es évekről is. Közben zajlik a történelem, amelyről a
befogadó a szereplők egy-egy mondatából értesülhet: Martinovicsék kivégzése,
Robespierre Franciaországban, Voltaire írásai, Kazinczy letartóztatása. A
macskák szerdája minden részletében kidolgozott és pontos képet ad a
szereplőkről, az események láncolatáról, a feláldozás szomorúságáról, amikor is
Csokonai vált a kényszer és diktatúra macskájává.
Mocsár Zsófia
Alexandra
Debrecen, 2010.08.06.
Szilágyi Andor:
Leánder és Lenszirom
Szilágyi Andor darabjában
szerepel kobold, király, „Vaknadály", minden izgalmas teremtmény, ami egy
izgalmas történethez kell. Az író által meghatározott műfaja: mesejáték. A
szerző ugyanakkor nem él a már a megszokott felütés-sémákkal: egyszer volt
hol..., hanem egy új világot alkot, mely alkalmazkodik az archetípusokhoz,
ugyanakkor viszonyrendszerében felnőttekhez is szól.
A cselekmény
központi problémája, hogy Leánder és Lenszirom egymásra találjon. A jó és a
gonosz mintái Szilágyi Andor meséjében nem határozhatók meg olyan pontosan,
mint a mesékben a „gonosz boszorka" és a „jó tündér" esetében. Csupán
érdekütközés történik, hiszen Leánder, a kobold foglyul ejti Bölömbér királyt,
akit csak úgy enged el, ha az odaadja az egyetlen dolgot neki, ami Leándernek nincs.
Ez pedig Lenszirom, Bölömbér 16 éves lánya. Dramaturgiailag elkerülhetetlen,
hogy egymásba szeressenek.
A történetben a
szereplők mindegyike bájosan megalkotott, szeleburdi személyiség. Az író
„töndér és horkoláb" kifejezést használ, ezzel beépíti a dajkamesék
elemeit, és a befogadóban felsejlenek a gyermekkor mesehallgatásainak élményei.
Bogyó figurájából, aki szintén kiforrott jellemtudattal bíró karakter, sok
humort húz elő belőle az író. Nevének szégyenét felnagyítja, s így néhol a mese
is egyfajta humoreszkké válik. (Kiváló példa erre Alföldi Róbert rendezése.)
Feszültségteremtést Szilágyi Andor az út folyamán ér el, akkor, amikor Leánder
és Lenszirom egymástól függetlenül küzdenek saját magukkal, az érzéseikkel.
Lelki és fizikális utazás ez, amíg a szerelmes párok meg nem találják egymást.
A mese sokrétűvé
és gazdaggá válik azzal, hogy visszatérő népdal elemek fedezhetőek fel benne s,
hogy örökérvényű témája a szerelem. „Megéri ez a sok hűhó semmiért?"
hangzik az egyik szereplő szájából. A jól ismert Shakespeare-mű címe a mesében
utalást enged arra, hogy biztosak legyünk abban, hogy a történet ugyanúgy szól
gyerekeknek, mint felnőtteknek.
A személyes
válaszom a fenti kérdésre: igen, megéri. Mert a mese „Happy End"-je a
teljes boldogság, amit a karakterek méltán kiérdemeltek.
Mocsár Zsófia
Alexandra
Debrecen, 2010.08.06.
Alterego
Zsófi
csalafintaságaiból
Dramaturgot keres a
barátom
(Facebook bejegyzés)
2011.
február 16. 14:30
Kérem
barátaimat, ismerőseimet, hogy segítsenek ennek az embernek. Garantáltan jó
ügyet szolgál. Idemásolom a nekem írt levelét:
„Dramaturgot
keresek!
Boldog lennék,
ha valaki segítene nekem abban, hogy dramaturgot találjak készülő
dokumentumfilmjeimhez. Tervezett, részben már elkezdett filmekről röviden a
következőket tudom „elmondani”, leírni. A megszólított és a jövőben
megszólítandó „szereplők” mindegyike cigány ember.
Elöljáróban,
közös ügyünkről, közös jövőnkről szóló beszélgetéseket szeretnék folytatni az
érintettek egy csoportjával, a cigányokkal. A már felvett, rögzített anyag
szereplői: polgármester, óvónő, ügyvéd, újságíró, segédmunkás,- aki negyedéves
joghallgató, rendőr, filozófus és még… A közös bennük, hogy mindannyian
cigányok. Én, (K. L.) rokkantnyugdíjas vagyok, semmilyen stúdióhoz,
alkotóközösséghez nem tartozom, és nem vagyok cigány. A közösség, a társadalmi
problémák iránt nyitott, érzékeny civil vagyok.
Még talán azt
megemlítem, hogy három szociofotós könyvem jelent meg és egy dokumentumfilmet
készítettem. Eddigi, hogy úgy mondjam „alkotói munkámhoz” anyagi segítséget,
támogatást legszűkebb családomtól kaptam. Autodidakta fotós és filmes vagyok.
Az eddig
leírtakból az is kiolvasható, hogy csak olyan alkotótársakat keresek, akik a
dramaturgi munkát nem tekintik anyagi forrásként. Bízva abban a reményben, hogy
talán léteznek még olyan emberek, akiknek nem az anyagi javak a legfontosabbak.
Ha valakit
„megérintett” a fentebb leírt néhány mondat, személyes találkozás és
beszélgetésben bővebben is faggathat terveimről, konkrét elképzeléseimről.
Barátsággal:
Kudelich Lajos
Bodza W. Mihály CV
Bodza
W. Mihály (1968 − ?)
1968. augusztus
21-ére virradóra született Komáromban. Apja fedélzetmester, később
uszálykormányos, a Komárom és Regensburg közti Duna szakaszon. A család a hajón
élt.
A fiú szeme
születése után hetekig nem nyílt ki. A problémát végül Budapesten, egy fiatal,
indiai származású doktor segítségével orvosolták.
Későbbi élete
során ez a „szemzár” időről időre visszatért. 1978-ban, egy nyári táborban,
nagy hatással volt rá Öveges József, az ismert fizikus, aki több előadást
tartott a táborozóknak. Ettől fogva házi kísérleteket végez a hajón, később a
házuk udvarán felállított bódéban.
1981-től a
családfő a MAHART Hajójavító üzemében vezető beosztásban dolgozik, a család egy
Római parti szolgálati házban él.
Az 1991-ben
vízre bocsátott legendás áruszállító hajó, a Baross első próbaútján Mihály is
részt vesz.
1982-ben, egy
óbudai gimnáziumban kezdi meg középiskolai tanulmányait, de az első tanév után
a mechanikai műszerész szakmát választja.
Fotózással is
ekkor kezd komolyabban foglakozni.
1984-ben első
díjat nyer „A mi Dunánk” című fotópályázaton. Rendszeresen jelennek meg
felvételei a különböző természettudományos és technikai lapokban.
A sikeres
műszerész szakvizsga után segéd-könyvtáros a Szépművészeti Múzeum kivételes,
régi könyvállománnyal büszkélkedő Könyvtárában. Művészettörténeti ismereteit
ekkoriban alapozza meg.
1984 és 1987
között színész, majd zeneszerző a Monteverdi Birkózókörben. A színházban az
általa fejlesztett fénytechnikai és vetítési eszközökkel dolgoznak.
1987-ben
felvételt nyer a Budapesti Műszaki Egyetem Természettudományi Karának Fizika
szakára. A kötelező katonai szolgálat alól, látásproblémaira való tekintettel
felmentést kap.
A berlini fal
leomlása előtti időket a politikai aktivitás jellemzi: számos ellenzéki
kiadvány sokszorosításában és terjesztésében vesz részt. A politikai rendőrség
figyelmét is magára vonja. Az évtized legjelentősebb tömegdemonstrációja, a
Dunakanyar Barátai által szervezett országos munkalassító mozgalom egyik
hangadója.
1989-ben saját
kísérleti színházi csoportot alapít B TRUPP néven, amely a mozgást, a filmet, a
kortárs zenét, performance-ot fuzionálja újfajta szcenikai hatásokkal. A
kollektíva négy földrész számos fesztiválján lép fel.
1990-ben
miniszteri engedéllyel a Magyar Képzőművészeti Főiskola díszlet- és
jelmeztervező szakán is megkezdi tanulmányait.
Bár mindkét
oktatási intézményben beilleszkedési problémákkal küzd, a Műszaki Egyetemen
1992-ben, a Képzőművészeti Főiskolán 1995-ben sikeresen diplomázik.
1994 óta
szerepel hazai és külföldi, egyéni és csoportos képzőművészeti kiállításokon.
1995-ben
diplomamunkájával elnyeri a Prágai Nemzetközi Szcenográfiai Quadriennálé
Diákszekciójának „Ezüst Versatil ” díját.
Az 1980-as évek
underground korszaka után, az 1990-es évek második felétől professzionális
színházi előadásokhoz, filmekhez készít látványterveket, zenét ír,
belsőtereket, lakásokat, kaszinókat és más különleges funkciójú tereket tervez,
kiállítási installációkon dolgozik.
1996-ban az
Instituto Latinoamericano de Creación e Investigación Teatral, Caracas
meghívására színházi csoportjával részt vesz a „Nemzetek Fesztiválja”
programon, ahol előadásuk elnyeri a fesztivál fődíját, a „La Luna de Plata”
plakettet és a vele járó 5000 dolláros jutalmat.
Ebben az évben
ismételt szemproblémái miatt felkeresi egykori indiai orvosát az
chennali Udhi
klinikán, ahol megismerkedik későbbi feleségével, akivel a Pilisben
találnak
otthonra.
1997-től
különböző elektroakusztikus zenei formációk tagja.
1998-től mintegy
tucat független film társalkotója. A 2001-ben Medvigy Gáborral közösen jegyzett
70 perces fikciós filmjük komoly nemzetközi figyelmet kelt, a munka elnyeri a
berlini Független Film Fesztivál fődíját, a trieszti Szabadesés Fesztivál
fődíját, valamint a Független Producerek Európai Szövetségének kitüntető
oklevelét és projekt finanszírozási támogatását.
1999-ben,
szembetegségét eltitkolva, AFF-es ejtőernyős képzésre jelentkezik.
2000-től a
madártávlati felvételek inspiratív hatása kimutatható látványtervezői
munkásságában.
A legkiválóbb
magyar színházművészek alkotótársa. Több kőszínházi és alternatív produkcióban
dolgozik együtt olyan meghatározó egyéniségekkel, mint Ascher Tamás, Bodó
Viktor, Hervé Diasnas, Fehér György, Gaál Erzsi, Halász Péter, Jeles András,
Máté Gábor, Josef Nadj, Paál István, Schilling Árpád, Zsótér Sándor.
2000-től számos
külföldi színházban tervez díszletet, visszatérő vendégművészként dolgozik
többek között Bécsben, Berlinben, Prágában, Tel Avivban, Montreálban
Melburne-ben, Honkongban és Szöulban.
2001-től
környezetvédő flashmobokban, utcai akciókban vesz részt.
2002- ben
„Bauhaus” típusú, intermediális iskolát alapít Bakelit néven. Tanítványaival
létrehozza a „Why the people sing” kortárs elektronikus zenei formációt. A
csoport a Közép-európai alternatív zenei szcéna szinte valamennyi helyszínén
föllép.
2003-ban
megjelenik első zenei DVD-jük, „Porqué canta el pueblo” címmel.
2003-től mester
a Magyar Képzőművészeti Egyetem Látványtervező Tanszékén.
2003-ban a
Prágai Szcenográfiai Quadriennálé Diákszekciójának kurátora és a Nemzeti
szekcióban bemutatott, „Kubus” című térkonstrukció egyik alkotója. A művet a
szakmai zsűri az „Et in Arcadia Ego” különdíjjal jutalmazta.
2004-től
vendégprofesszor neves európai művészeti egyetemeken: IPH, Berlin; Central
School of Drama, Edinburgh; Academy of Theatre Design, Leeds; Josef Svoboda
College, Dublin.
2005-ben
folyóiratot alapít Látvány és Valóság (LáVa) címmel. A magyar és angol nyelven
kiadott lapnak 2010-ig főszerkesztője.
A pilisi házban
berendezett műhelyében számos kollégája, barátja dolgozik. Nyáron
szabadegyetemet, kurzust vezet a transzparens és a tükröződő felületek együttes
használatának lehetőségeiről.
A LáVa Független
Színházi Társaság egyik munkatársaként több, szociális problematikával
foglalkozó előadás társalkotója. Magyarország apró falvaiban, cigánytelepeken,
peremvidéki településeken drámapedagógiai, társadalomkutatási és kulturális
alapú vidékfejlesztési terepmunkát végez.
2006-ban fotózás
közben megsérül egy budapesti utcai zavargásban.
2007-ben életmű
kiállítása nyílik a berlini Galerie Hermes-ben. A tárlatot a rákövetkező évben
bemutatja bécsi Haus Janus és a lyoni Claque Institut. Budapesten egy kispesti
magángaléria, az AKVA fogadja be és állítja ki az œuvre egy részét.
2008 és 2009
között a VOLT Kulturális és Esélyegyenlőségi Telephely mentora. Az egykori
áramfejlesztő épület tetejére űrhajós leszállópályát tervez barátaival. Ekkor
lép kapcsolatba a KIK Kutató Intézet munkatársaival, akik bevonják a Hattyú
csillagképben található Cygnus X-3 csillagrendszer, más szóval az univerzumban
jelenlévő ötödik dimenzió kutatásába.
Műhelyében
térmanipulációs kísérletekbe fog.
2010-ben a genfi
Large Hadron Collider részecskegyorsító munkatársaival Münchenben bemutatják a
“Láva” című előadásfolyamot, amely táncosok, operaénekesek, köztük fogyatékkal
élők közreműködésével a tér- és dimenziókutatási tevékenységének egyfajta
művészi összegzése.
A produkció
művészeti és tudományos körökben is rendkívüli indulatokat szít. Tény, hogy a
harmadik előadás után ismeretlenek felgyújtják a díszleteket.
2010-ben a LáVa
Alapítvány Budapesten is bemutatja a művet. Ennek kapcsán az alkotókat több
ízben megfenyegetik, utóbb a színházi teret és a jelmezeket, díszleteket
megrongálják.
Ugyanebben az
évben, 2010-ben “Hámozott dinnye” című alkotásával elnyeri az új-zélandi
Aucklandban rendezett World Stage Spaces Competition fődíját.
2010 októberében
ejtőernyős ugrást hajt végre az ökológiai katasztrófával sújtott Kolontár
környékén. A vörösiszap tározó átszakadásáról készült fényképeinek zömét az ellene
indított szabálysértési eljárás során elkobozzák. Kicsi, amatőr gépében maradt
felvételei bejárják a világsajtót.
2010 késő őszén
Prof. Leela Shastri indiai származású, Londonban élő esztéta, Bodza régi
barátja és egyik legfontosabb szellemi partnere életút interjút készített vele,
amit a BBC Art Channel fő műsoridőben sugárzott.
Ez az utolsó
hangdokumentumunk róla.
2010. december
6-án az éjszakai órákban még bizonyosan műhelyében dolgozik.
Jelenleg
eltűntnek nyilvánítva.
Mihály W. Bodza CV
Mihály
W. Bodza (1968 – ?)
Born on 21
August 1968 in Komárom. Due to his father’s profession, first boatswain then
barge steersman on the Danube between Komárom and Regensburg, the family lived
on the water.
The eyes of the
newborn were shut for weeks after his birth. The problem was eventually solved
in Budapest with the aid of a young doctor of Indian descent.
This “eye latch”
was to return on a regular basis later in his life. In the 1990ies he spent
several months at an eye clinic in India. This is where he met his future wife,
with whom he settled in Hungary in the Pilis hills, in a house purchased by the
couple.
In 1978 in a
summer camp he was strongly influenced by József Öveges, the famous physicist,
who held several lectures to the campers. From this time onwards he carried out
several home experiments on the boat and later in a hut set up in their yard.
From 1981 the
head of the family worked as the leading designer of the MAHART Shipyard. His
name can be associated with the plans of the most modern self-propelling river
cargo vessel of the decade.
Mihály is one of
the participants of the first test run of the Baross, launched
in 1991.
In these years
the family had already been living in an official residence on the Roman Bank
in Budapest.
The boy begun
his high-school education in 1982 in a Budapest grammar school, but after the
first school year he choose to study as a mechanical technician.
This is also
when he got into photography more seriously.
In 1984 he won
the first prize of the photography competition titled ‘Our Danube’. His photos
were regularly published in various nature and science magazines.
After his
successful technician exam he started to work as an assistant librarian at the
exquisitely rich library of the Museum of Fine Arts, full of old book rarities.
It is here that he grounds his knowledge in art history.
Between 1984 and
1987 he worked as an actor and later director at the Monteverdi
Wrestling Club. The theatre used the light and projection technology
developed by him.
In 1987 he
became a student of Physics at the Faculty of Natural Sciences of the Budapest
University of Technology. Due to his sight problems he was exempt from military
service.
The 1980ies were
filled with political activity: as designer of numerous events of the political
opposition he attracted the attention of the political police. He was the
spokesman and image designer of the most important mass demonstration of the
decade, the nation-wide work slowing movement organized by the Friends
of the Danube Bend.
The times
preceding the fall of the Berlin Wall could be characterized by an intensive
political activity: he took part in the copying and distribution of many
oppositionary publications.
In 1989 he
founded his own experimental theatre company which merged movement, film,
contemporary music, performance art with novel scenic effects. The collective
toured their productions on numerous festivals of four continents – performing
more than one hundred times.
In 1990, with
the Minister’s special permission, he started to study set and costume design
at the Hungarian University of Fine Arts.
Despite his
numerous conflicts with his teachers – often stirred by political reasons – he
manages to graduate from both institutions: in 1992 from the Technical
University, and in 1995 from Fine Arts.
In 1991 he
contacted his one-time Indian eye-specialist due to his renewed sight problems.
Since 1994 has
been present at numerous national and international individual and group fine
arts exhibitions.
In 1995 with his
thesis work he won the ‘Silver Versatil’ prize of the Student
Section of Prague Quadriennal.
After the
underground era of the 1980ies, from the second part of the 1990ies he turned
towards designing sound and light to professional theatre performances, films.
But he also wrote music, made the interior design of flats and casinos and
other spaces with special functions, also active as a designer of
exhibition installations.
In 1996 at the
invitation of the Instituto Latinoamericano de Creación e
Investigación Teatral, Caracas he took part in the ‘Festival of
Nations’ program with his troupe, where their performance won the main award of
the festival, ‘La Luna de Plata’ plaquette and the 5000 $ prize.
From 1997 he has
been member of different electro-acoustic bands.
From 1998 has
been co-author of about a dozen independent films. The 70-minute fiction film
produced in 2001, together with Gábor Medvigy, brought him international fame,
winning the main award of the Berlin Independent Film Festival, the
main prize of the Freefall Festivalin Trieste, just as the Honorary
Award of the Association of Independent Producers of Europe, together with a
project grant.
In 1999 he
enrols in an AFF parachute training by concealing his former eye-illness.
From 2000 the
inspiring effect of birds eye view photos is conspicuous in his stage design.
Artistic partner
to the most important Hungarian theatre practitioners. Works together in
several independent and established theatre productions with such influential
personalities as: Viktor Bodó, Gábor Máté, Erzsi Gaál, István Paál, György
Fehér, Sándor Zsótér, András Jeles. Tamás Ascher, Herve Diasnas, Josef Nadj,
Peter Halász.
From 2000 he has
been working as a set designer in various Hungarian theatres and also abroad in
Vienna, Berlin, Prague, Tel Aviv, Montreal, Melbourne, Hong-Kong, Seoul etc.
From 2001 has
has been part of environmental flashmobs and other street happenings.
In 2002 he is
the founder of a “Bauhaus”-style intermedia school. With pupils he founds ‘Why
the People Sing’ an ensemble of contemporary electronic music. The group has
been present on virtually all Central European stages of alternative music.
In 2003 they
issued their first DVD, titled ‘Porqué canta el pueblo’
From 2003
professor at the Scenography Faculty of the Hungarian University of Fine Arts.
In 2003 curator
of the Student Section of the Prague Quadriennal of Performance Design.
In 2003 the
space installation titled ‘Cubus’, presented at the Hungarian national
section of the Prague Quadriennal, of which he was one of the designers,
received the ‘Et in Arcadia Ego’ special prize awarded by
the professional jury.
From 2004 he has
been a guest lecturer at different prestigious arts universities in Europe:
IPH, Berlin; Central School of Drama Edinburgh; Academy of Theatre Design,
Leeds; Josef Svoboda College, Dublin.
In 2005 he
founded a magazine, titled LaVa, Látvány és Valóság (Vision and Reality).
Editor- -in-chief of the Enlish and Hungarian bilingual magazine until 2010
In his workshop
furnished within his house in the Pilis many of his friends and colleagues
work. In the summer he hosts a free university and different courses. As a
member of theLaVa Independent Theatre Collective he brings to life
many performances which deal with social issues. He carries out field work of
drama pedagogy, social research and rural cultural development in small
villages, gipsy settlements, marginal townships.
In 2006 he got
injured in a street demonstration in Budapest, while taking pictures.
In 2007 he
opened a retrospective exhibition in the Galerie Hermes, Berlin.
The exhibit is taken the following year to the Haus Janus in
Vienna and the Claque Institut in Lyon. In Budapest a large
part of his oeuvre is hosted and exhibited in a private
gallery the Aqua inKispest.
Between 2008 and
2009 he was mentor of the VOLTAGE Site for Culture and Equal
Opportunity. In the site of a former power plant he designs a
spaceship landing site with his friends. This is when he contacts the staff of
the KIK Research Institute, who involve him in the research project of the
Cygnus X-3 solar system, situated in the Swan constellation, or in other words
the research on the fifth dimension present in the universe. In his workshop he
initiates experiments of space manipulation.
In 2010,
together with the staff of the Geneva-based Large Hadron Collider particle
accelerator they present in Munich the performance-flow titled ‘Lava’, which
was a sort of artistic summary of space and dimension research with dancers,
opera singers, some of them living with disabilities.
The show stirs
up unprecedented emotional storms in both the artistic and the scientific circles,
which might be one of the reasons why, after the third performance, the
performance set is set on fire by unknown perpetrators.
In 2010 the LaVa
Association also put up the show in Budapest, with financial support from
Brussels. The artists were threatened several times, later the theatre space
and the set were vandalized.
In the same
year, in 2010, with his show titled Peeled Melon he won the
main prize, the Black Moa Award of the World Stage Spaces Competition organized
in Auckland, New-Zealand.
In October 2010
he performed a parachute jump over Kolontár, the village struck by the
ecological catastrophe. The majority of his footage on the red mud flood,
caused by a breach in the dam wall of the storage pond, was confiscated by the
authorities during the police investigation against him. The photos which he
managed to keep have already circulated world press.
In the late
autumn of 2010, Prof. Leela Shastri, professor of aesthetics, conducted a
life-course interview with him, broadcast prime-time on the BBC ART channel.
This is the last
sound document of him.
On 6 December
2010 he was still seen working in his office.
At present he is
reported missing.
MY ART
Mikor nyit az
éjjel-nappali?
Ha a csoki
csokoládé, akkor a ropi az ropoládé?
A balaton szelet
miért nem hullámzik?
Mit keres a
húsvéti nyuszi temetésén a mikulás?
Hogyan lehet
PowerPoint prezentációból videó fájlt csinálni?
Lesz ebben a
szezonban fűtés támogatás?
Miért nem fárad
el a ventilátor?
Milyen színű a
tükör?
A szonda
kimutatja ha Cherry Queen-t eszek?
Honnan lehet
letolteni sims 2 kiegeszitoket vagy sim3at?
Miért kell
kimosni a törölközőt, ha mosakodás után tiszták vagyunk?
Isten a vízözön
után életfogytiglanit kapott?
Visszafagyaszthatom
a darált húst?
Isten a vízözön
után életfogytiglanit kapott?
Létezhet -e
genetikai alapon működő biológiai fegyver?
Mit jelent a
szemészeti beutalón a V. :0,5 érték?
Mennyi idő alatt
küldenek ki egy supershop kártyát ha, már kitöltöttem az igénylő lapot?
Jegyzőnél
hatósági bizonyítvány illetékköteles?
Horkolásra van
valami gyógymód?
Hány perces egy
gyógytorna az SZTK-ban?
Mekiben a prémium
csirke salátában milyen sajt van?
Melyiket
vegyem:iphone4 vagy galaxy tab p1000?
A whiskyt mivel
lehet még a kólán kívül keverni?
*
hallgatni
vágytam-eltűntem-magányban-gyűjteni-felkészülni-levegőt venni.
levegő
beszív-fokozatosan kifúj.
csendes-volume
fel.
UP.
rövid.tömör.
*
Fiktív színházam két vázlata
Az épület
Budapesten, a Hősök terén helyezkedik el. A PAUSE névre hallgat. Jelenleg
láthatatlan.
Fiktív színházam, november-december havi improvizációs előadásai, programjai.
(A TRAFÓ
műsorfüzete és azon belül érdekes szavak mentén haladva)
1.ELŐSZÓ
illegalitásba
kortárs
eldőlt
romok
performáltunk
repülni
robotok
szünet
kísérletezést
próbálom
elfelejtettem
bárki
zuhannánk
interaktívak
technika
abszurd
hatalom
látványos
Fiktív
színházam, mely illegalitásba temetkezik; a kortárs eszmék mentén
halad előre. (Vannak kortárs eszmék?) Kísérletezünk robotokkal,
repüléssel, zuhanással, látvánnyal. A hatalom abszurditását elfelejtjük.
(Ilyen van?)
NOV.02.
totális
bűnhöz
agresszívan
forradalom
A hónap
nyitányaként, nézőink egy tüntetés résztvevőivé válnak. Fiktív forradalom
a wc-ben. Elfogyott a papír címmel.
NOV.04-05.
stroboszkópot
út
formák
dinamikus
rohanó
szellemi
A cél, hogy
játékosaink minél gyorsabban fussanak végig életükön. Kezdetben
az útkeresés problémái, majd a rohanó világ viszontagságai. (Közhely.)
A performance célja: ismerkedés a színészekkel. (Csak színészek?)
NOV.06.
aprólékos
komolytalan
követhetetlen
átélhető
futurisztikus
kellékei
kihagyhatatlan
ellenkezik
tudatalatti
továbbgondolás
Időutazás a
fiktív színházam terében. Pont. Képzelőerő kinyitva.
NOV.09.
alszanak
alszanak
csalódtam
elrajzolok
kilátni
nincs
térbeli
absztrakt
éber
rafinált
projekció
Hajnali
előadás, melyben a nézők egy három dimenziós festésbe csöppennek.
GALÉRIA:
elemző
hadi
sorozattá
emlékezet
történelmi
Kiállítás a
nulladik világháború fotóiból.
NOV.11-12.
varr
kiáltották
börtönt
kézfej
Színházunk
börtönné válik; ebben a két napban bejárás, illetve kijárás
nincs. Műhelymunka.
NOV.13.
szabad
vetítés
együttlét
Szabadulás. A
műhelymunka levetítése.
NOV.14-15.stb.
prófétája
vonatról
játszótérre
megrémülsz
meggyűlölsz
semmiről
világos
Külső
helyszín: játszótéri improvizáció. Egy gyerek a
játszótér prófétája-címmel.
NOV.16-17.
csönd
töredékesen
elfojtott
fölbolydult
néma
Egy múmia
élete.
NOV.18.
űrhajóülést
körülhatárolt
térnek
körkökös
aktualitása
Előadás
Gagarin életéről.
NOV.19.
létrehozott
együtt
kultúrára
hagyomány
Népdal
workshop. Újraértelmezés, felújítás.
NOV.25-26.
bolygó
rinyálni
beépülni
térfélen
tragédia
új
nyert
színből
Antigoné a
Marson.
NOV.29-30.
robotgép
korlátait
nyers
végpontján
eljutott
független
megfejtés
Konyhai
remekművek. Etűdök gépcentrifugára.
DEC.02-03.
haldokló
lázadnak
bűnrészesek
szemtanúk
dokuszínház
Gyilkosság a
nézőtéren. Nyomozás az igazgatói irodában. (Nincs is igazgatói iroda.)
DEC.08-10.
felujított
groteszk
fémes
állandó
végső
gázálarc
emlékezetes
sercegő
zörejek
vibráló
vér
A nulladik
világháború a fotók alapján életre kel.
DEC.13-14.
bizarr
vérfertőzés
De mi történt
ezalatt a szomszédban?
DEC.16-19.
vakmerő
határ
unalom
cirkus
mesevilágot
hintőpor
Program 60 év
felettieknek: vissza az időben, álom az álomban, kép a képben.
DEC.27.
megkerülhetetlen
jellemez
A fiktív
színházam csomagolópapírral történő bevonása. A közönség leírja (rajzolja)
visszajelzéseit, gondolatait, ötleteit.
DEC.28.
külföldön
operál
lüktetésével
minimalista
hangulatfestés
tintapaca
montázsai
elektronika
Erasmus-tárlat.
A csomagolópapírra vetítés, festékszórás, letépés.
DEC.29.
besorolhatatlan
stációt
publikált
visszakanyarodik
analóg
megszokott
eklektika
A két hónap
összegzése. Puzzle alapon, minden akcióból töredékek összeválogatva. Wagnerrel.
PARTY
DEC.30.
klasszikusok
hőseit
köntös
Invitálunk
mindenkit, a záró mulatságra. Vigyázat! Joker ott van a sarokban!
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
VálaszTörlés